A "lázadás vallásában" hiszek

 2012.09.25. 14:20

Kátai118172668215233_4272318_n.jpgMikor és miért döntöttél úgy, hogy itt, Magyarországon is letelepedsz?

   Kátai István: 2001 tavaszán döntöttem úgy, hogy több szerepet nem vállalok a marosvásárhelyi Nemzetiben, csak a meglévő szerepeimet játszom. Az akkori politikai helyzet és a színház vezetői közt kialakult torzsalkodás oly mértékben telepedett rá a társulatra, hogy lehetetlenség volt abban a hangulatban alkotó munkát végezni. Politikai kampányok és bugyivásárok színterévé vált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az alkotómunkát az is akadályozta, hogy létezett egy társulat a társulatban, a Gruppenn-hecc magán kabarétársulat és a színház havi műsorterve ennek volt alárendelve.

A fent említett okok miatt 2001 októberében úgy döntöttem, hogy megválok a társulattól és kipróbálom magam más színházaknál. Annak ellenére, hogy amikor végeztem, több erdélyi színházban kaptam felkérést, négy évvel később egyetlen igazgató, Demeter András, a temesvári színház vezetője mondta azt, hogy szívesen lát. A sok visszautasítástól teljesen összeomlottam és nem értettem az okát, hiszen akkor már több jelentős szerep eljátszása volt mögöttem. Mára már értem. Az erdélyi színházigazgatók nagyrészt életfogytiglan költöznek be egy színházba és nem szeretik, ha egy színésznek, túl a munkáján, rálátása van a struktúrára és véleménye van a színház működéséről. Távozásom okai közt említeném az akkori újságíró generáció sokszor igaztalan, egyoldalú, félinformációkra épülő, lélekromboló, nem a szakmaiságról szóló írásait, melynek többször voltam a főszereplője. A fizetésem a lakbért sem fedezte, és a legtöbb erdélyi színházban sajnos a mai napig ilyen bérek vannak, viszont az igazgatók – pláne, ha még rendeznek is a saját színházukban – a tízszeresét veszik fel egy kezdő színész fizetésének. Így állnak a dolgok szép hazámban.

2001 októberében egy budapesti vendégjáték alkalmával felkérést kaptam a Tatabányai Jászai Mari Színházba egy szerep eljátszására, Harsányi Sulyom László, akkori igazgatótól, aki egyébként a darabot rendezte. Gondolkodás nélkül mondtam igent, és ettől az igentől minden megváltozott. Boldog voltam, hogy valaki, aki nem ismer, semmit nem tud rólam, csak az embert és a színészt látja bennem, munkát ajánl. Így Temesvárból Tatabánya lett. Kilenc évig voltam tagja a tatabányai virtuális társulatnak a Honvéd Színház mellet, ami azt jelentette, hogy minden évben játszottam egy szerepet a Jászai Mari Színházban.

A tatabányai próbafolyamat, a kollégák hozzáállása elfeledtette azt a sok keserűséget, ami Marosvásárhelyen felgyűlt bennem. Az első bemutatóm után úgy döntöttem, hogy amíg otthon ez a kilátástalan, színészalázó rendszer nem szűnik meg, nem akarok erdélyi színész lenni. Annak ellenére, hogy rossz körülmények között, kevés pénzért, elviselhetetlen hangulatban kellet dolgozni, mégis meghatározó élmény marad számomra a Marosvásárhelyen elöltött időszak, hiszen voltak igazán felemelő és szép pillanatok is.

Végérvényesen 2002 márciusában mondtam fel Marosvásárhelyen. Ekkor Novák Eszter hívására a budapesti Honvéd Színházhoz szerződtem többedmagammal, ahol nyolc évet töltöttem, ebből négyet művészeti vezetőként. Novák Eszter Marosvásárhelyen több sikeres és nagyon jó előadást rendezett, melynek én is részese lehettem. Marosvásárhelyen ismerkedhettem meg azokkal a rendezőkkel, akik meghatározó szerepet játszottak pályám alakulásában: Anca Bradu, Rusznyák Gábor, Simon Balázs, Kárpáti Péter. A Novák Eszterrel való találkozás és a munka mind a mai napig meghatározza a szakmához való viszonyomat és a hozzáállásomat a színpadhoz, a színházhoz... A tanáraimtól is sokat, nagyon sokat tanultam. Szeretett tanáraim, Kovács Levente, Balázs Éva, Farkas Ibolya, Hencz József, Pap Éva, elindítottak ezen a pályán, de Eszter volt az, aki igazán megmutatta és kikövezte azt az utat, amin én el tudtam indulni. Habár engem az egyetemen nem tanítottak, de az élethez és a színpadhoz való hozzáállásukkal, tapasztalatukkal, a halkszavú tanácsaikkal, az együttjátszás, és a túrnék alkalmával sokat tanultam Lohinszky Lórántól, Ferenczy Istvántól, Tarr Laci bácsitól, Mende Gabytól, Nagy Dezsőtől, Györffy Banditól, Bíró Józseftől, László Zsuzsitól, Szélyes Feritől és Hunyásztól (Hunyadi László). Annak ellenére, hogy utóbbi kettővel mindig harcban álltam – ahogy Kincses Elemér rendezővel is – ők is nagyban hozzájárultak a pályám alakulásához.

   Úgy tudom, vendégszerepeltél az Operettszínházban is, sőt főszerepeid voltak. Ennek hogyhogy nem lett folytatása?

   K.I.: Igen, így volt, de Kerényi Miklós Gábor megharagudott rám. Volt egy nagyon nehéz próbafolyamat, a Párizsi élet; a társulat nagy része elutazott valahová keletre vendégszerepelni, ezért be kellett ugranom a Menyasszonytáncba (Bárány), közben játszottam a Csókos asszony főszerepét is. Teljes gőzzel próbáltunk már két hónapja és hátra volt még egy harmadik, ezért karácsony előtt pár nappal kértem egy napot a rendezőtől, aki nem volt hajlandó elengedni, ekkor mondtam, hogy felmondok, mert ez embertelen. Következő héten Kerényi igazgató úr megkérdezte, hogy visszavenném-e a szerepet, természetesen akkor én már másképp gondoltam és igennel feleltem, de ő közölte, hogy köszöni, de már átadta másnak. Azóta is elmegyek egy-egy meghallgatásra az Operettszínházba, de úgy látszik még mindig „van más helyettem”. Nagyon sokat köszönhetek volt osztálytársamnak, Béres Attilának, Nádor Magdának, akik sokat segített abban, hogy az Operettben kipróbálhassam magam és beleszeressek a zenés műfajba.  Visszatekintve az operettes időszakra, tanulságos volt, hisz nagyszerű kollégákkal játszhattam együtt, akik ezt a műfajt magas szinten művelik. Azt hiszem, abban az időben volt a legjobb formában a társulat, nagyon sok tehetséges ember volt egy helyen.

   Van-e olyan budapesti színház, ahol szívesen játszanál nem csak vendégművészként?

   K.I.: Az Operett -mosolyog csibészesen. Természetesen több ilyen is van.

    Konkrétan?

   K.I.: Az, hogy hol játszanék, inkább rendezőfüggő, de ha úgy teszed fel a kérdést, hogy milyen színházakkal szimpatizálok Budapesten, akkor könnyebben válaszolok: nagyon szeretem az Örkény Színházat és a Nemzeti Színházat, Alföldi Róbertnek nagy tisztelője vagyok.

   Vele dolgoztál már együtt?

   K.I.: Mint rendezővel nem, de játszótársként volt már hozzá szerencsém a Szegedi Szabadtéri Játékokon (Valahol Európában). A kulisszák mögött sokat beszélgettünk, nagyszerű embernek tartom és remek igazgatónak. De nagy rajongója vagyok még a Katona József Színháznak, a Debreceni színháznak, a Radnóti Színháznak (ott játszottam is), és Pintér Béláékat sem hagynám ki a sorból.

   Hihetetlenül sok színházban játszottál. Ezek szerint mindig az új kihívásokat keresed?

   K.I.: Szeretek egy helyen lenni,  egy társulathoz tartozni, de nem szeretek kuncsorogni,  az igazgatók kegyeibe férkőzni. Valószínűleg ezért nincs munkám. Eddig is úgy kaptam szerepeket, hogy hívtak, mert valaki látott valahol és az tetszett neki, vagy elmentem meghallgatásra.

    A Honvéd Kamaraszínházból kirúgtak. Miért?

   K.I.: A Honvédtől azért kerültem el konkrétan, mert megálmodtam egy évadot, a Merlin Színházzal közösen, de Aranyos Károly ezredes úr, az akkori „vezér” úgy gondolta, hogy a „nehéz gazdasági helyzetben” a színészkart kell leépíteni; azt írta a minisztériumnak 2009-ben, hogy  megszünteti az „öncélú színházasdit”. Ezt az ostobaságot elfogadhatatlannak tartottam és vezetőként felmondtam. Miután művészeti vezetőként többször szóvá tettem, hogy amit tesznek, elfogadhatatlan, színészként azonnali hatállyal kirúgtak. Majd Győry András Botond színész segédletével a maradék társulatot is felszámolták; akit lehetett kirúgtak – többek közt, megtorlásból, a szülési szabadságon lévő feleségemet is – majd Győrynek, jutalmul a sikeres közreműködésért, felajánlották a négy tagra zsugorodott társulat vezetését, amit plusz ötvenezerért elfogadott. Tanulságos történet. A Honvéd társulat maradéka azok a barátaim, akikkel együtt jártam egyetemre, akikkel egy csapatban játszottunk Marosvásárhelyen, akikkel együtt szerződtünk és újítottuk meg a Honvéd Színházat – nem kis sikerrel. Mindez elmúlt! Az asszimiláció prése alatt sok barátom gerencferdülést kapott; a barátságnál és az alkotásnál néhányuk számára fontosabbá vált a túlélés. Hát így lettem munkanélküli és „szabadúszó”, ami egy új élet kezdetét jelentette.

    A színművészeti mellett elvégezted a kulturális menedzsment szakot és 2010-től a KultúrPart erdélyi változatának vagy az ügyvezetője. Ezek szerint szívügyed a kultúra terjesztése is.

  K.I.: Igen, kirúgásom után, ugyanis nem igazán sikerült sehova leszerződnöm, hisz a legrosszabbkor menesztettek, mikor már a színházaknál szerződési tárgyalások lezárultak. Hogy ne őrüljek bele a semmittevésbe, ismét beültem az iskolapadba. Fantasztikus időszak volt, nagyon jó tanárokkal. A kulturpart.hu-t Novák Péter találta ki Küttel Dáviddal, és mivel Péter nagyon jó barátom, nekem meg nagyon tetszett ez az oldal, megbeszéltük, hogy belevágunk az erdélyi verzióba. Nem volt rá pénz, de nem érdekelt, el akartam foglalni magam. Péterék „fellőtték” az oldalt és rám bízták az ügyvezetést. Az elején még egy kis fizetést is adtak nekem, ami akkor szó szerint megmentett az éhenhalástól és a végrehajtótól. A KultúrPart miatt egyre gyakrabban mentem haza Erdélybe, amit a munkanélküli segélyemből finanszíroztam. Úgy éreztem, hogy otthon szükség van rám, és ezért tavaly úgy döntöttem, hogy családostól visszaköltözöm Marosvásárhelyre. De Gáspárik Attila megértette velem, hogy hiába lett Ő a Nemzeti Színház igazgatója, semmi nem változott, csak a kirakat. Akkor dühös voltam, hogy egy visszatelepedni vágyó volt kollégát, játszótársat utasít vissza, miután fűt-fát ígért, azzal az indokkal, hogy: „István, kár hogy nem tanultál a kudarcaidból”.

Mára azt mondom, hogy örülök, hogy nem a kudarcaimból, hanem a sikereimből tanultam és hogy Gáspárik megakadályozta, hogy egy olyan színház tagja legyek, melynek élére igazgatót az erdélyi politikai elit állított. Boldog vagyok, hogy nem tértem vissza egy olyan színházhoz, melynek az igazgatója nyakig ül a politikában és közben az összes magyarországi lapnak azt nyilatkozza, hogy Erdélyben a színházak politikától mentesek. Politikusból jó szervező lehet, de jó színházigazgató soha. Ezt már többször bizonyította a marosvásárhelyi színház.

   Sepsiszentgyörgy?

   K.I.: Az igazgatónak és a társulat néhány tagjának állandóan az a kényszerképzete, hogy én akarok a színház igazgatója lenni. Sok évvel ezelőtt valóban megkerestek, hogy pályázzak, de már ifjúkoromban is láttam, hogy nem a pályázat dönti el, ki lesz egy erdélyi teátrumban igazgató. Erdélyben egy színházat megpályázni semmi értelme. Például ha az önkormányzat pályázat kiírását emlegeti, Bocsárdi – aki nagyon hosszú ideje igazgatja a Tamásit – hisztirohamot kap a sepsiszentgyörgyi szűk értelmiségi körrel együtt.  Így Bocsárdinak még a nyugdíjig van ideje, hogy az adófizetők pénzéből a város szűk értelmiségének gyártson előadásokat, ami természetesen díjakat nyer, mert a díjat az kapja, akinek adják. A baj csak az, hogy a Tamási Áron Színházban egyre kevesebben ülnek a nézőtéren és a társulatban egyre elviselhetetlenebb a feszültség. Közönség nélkül nincs se jó, se rossz színház.

   Máshol sem próbáltál elhelyezkedni?

   K.I.: Egyetlen helyre, Nagyváradra, ahová e-mailben jelentkeztem, de választ a mai napig nem kaptam. Ezek után eszembe sem jutott, hogy bármelyik prózai színházat megkeressem, mert mindegyikben az őskövületek uralkodnak vagy az örököseik. Az erdélyi magyar színjátszás kényszeresen utánozza a román színházi stílust; magyarul akarnak román színházat csinálni és ez engem nem érdekel se színészként, se nézőként. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az a jó színház, ahol operett és zenés darabok mennek, vagyis a könnyű műfaj a domináns, szerintem lehet Csehovot és Shakespeare-t is rendezni úgy, hogy azt megnézzék. Mindenkinek meglehet az elképzelése a színházról, de azt gondolom, hogy ha valaki húsz évig vezet egy színházat úgy, hogy nincs jelen a hétköznapokban, csak akkor, amikor rendez, az számomra elfogadhatatlan, és sajnos ez a fantomigazgatás jellemző Erdélyben. Vagy tanítanak, vagy rendeznek valahol, így az alattvalók végzik az irányítást, míg a direktor véresre keresi magát. Utasítgatnak, mint a kollektív elnökök, hol telefonon, hol levélben, hol az újság hasábjain üzengetve, ejnyebejnyézve, kiszolgátatott állapotban tartva színészt, díszítőt, kellékest, portást, akik annak ellenére, hogy éhbérért dolgoznak, nem merik szóvá tenni a sérelmeiket, mert kirúgják őket, vagy addig üldözik, míg önként felmondanak. Az erdélyi színész akkor jó, ha nem pofázik, tűr, így esélye van egy társulatnál a nyugdíjig kihúzni, hogy aztán öregkorára a város megbecsült sétáló polgára legyen.

kátai a rendezővel_DSC0257.jpg   Beszélgessünk kicsit a Báthoryról, ez most eléggé aktuális. Nemrég volt a Budapesti Szabadtéri Fesztivál keretében a bemutatója a Margitszigeten és Erzsébet mellett tiéd a másik főszerep. Hogy talált rád?

  K.I.: Idén elmentem Kolozsvárra az Operába meghallgatásra. Szerepet ajánlottak. Elfogadtam. Már a meghallgatás után említette Szép Gyula igazgató úr, hogy valószínűleg lesz egy musical, amiben számítanak rám, de akkor még nem volt biztos a dolog. Amikor a Báthory musical-opera biztos lett, elmentem arra a meghallgatásra is, amin a rendező is jelen volt, ezután kaptam meg Walter szerepét. Az pedig külön öröm volt számomra, amikor kiderült, hogy Novák Péter koreografálja az előadást. Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhattam Bagó Bercivel, akinek a munkásságát régóta figyeltem; mindig is egy érdekes és lázadó fickónak láttam. Mindig arra gondoltam, hogyha vele dolgoznék, akkor biztos jól megszorongatna, aztán nem az lett belőle. Egy színpadra visszatérő színésznek nem lehet nagyobb álma, mint hogy egy ilyen rendezővel dolgozhasson – majdnem elérzékenyülve mondom – ő volt az, aki újból megszeretette velem a színházat és a próbákat. Köszönet érte.  Összességében jó munkát végeztünk, de ehhez kellett Novák Péter,  Bagó Berci, Pejtsik Péter, Szomor Gyuri, a társulat, a műszak, szóval mindenki, aki valamit is hozzátett ehhez a produkcióhoz. Nagyon jó munka volt.

   Arra nem gondoltál, hogy oda szerződj?

  K.I.: Nem tőlem függ. A következő évadban többnyire Kolozsváron játszom. Nagyon megkedveltem ezt a társulatot.

   A darabban szinte csak a te karaktered volt kitalált, ez nem okozott nehézséget neked? Mennyire volt testhez álló ez a szerep?

   K.I.:  Tulajdonképpen ez egy nyomozó-sablon, hogyha nézed a tévét, akkor van legalább öt ilyen sorozat, amelyben a nyomozók „nyomoznak” és kicsit szerelmesek is lesznek. A nagy különbség az, hogy Waltert a kusza történelmi háttér ismeretében kellett megformálni. Az pedig külön jól jött, hogy bár engem nem ismert az író, rám írta a szerepet. Szomor Gyuri jó dalokat írt: énekelhetőek, szerethetőek, így már csak az maradt nekem, hogy jól eljátsszam. Ezért Bagó is és én is mindent elkövettünk. Hogy az eredmény milyen lett, azt a nézőre bízom.

   Te egyetértesz-e Walterrel, szerinted is áldozat volt Erzsébet?

  K.I.: A történelem során az egyház szolgái ártatlan nőket végeztek ki, mert azt találta ki néhány marha, hogy ők boszorkányok. Pedig csak szépek voltak, okosak, ezért szerencsétleneket addig kínozták, amíg azt vallották, amit e derék papok hallani akartak, majd utána egy nagy máglyán elégették őket. Sajnos napjainkban is történik boszorkányüldözés. Nemrég Romániában egy ortodox pap addig űzte az ördögöt egy apácából, míg szerencsétlen elviselhetetlen kínok közt meghalt. Ez a pap ma szabadon él és a hívő sereg szentként tiszteli.

Szóval a Báthory-ügyben azt tartom valószínűnek, hogy Erzsébet földjeire és a birtokaira fájt leginkább mindenkinek a foga és a kínzás alatt valló nőktől olyan bizonyítékokat gyűjtöttek, ami alátámasztja, hogy Erzsébet egy vérszívó gyilkos volt. Nem is történt semmilyen hivatalos ítélet. Igazi bizonyítékok hiányában egyszerűen fogták Erzsébetet és befalazták a saját várába, ahol a sötéttől és a magánytól megőrült. Én nem hiszek az igaznak vélt, leírt történelemben; nem lehet egyetlen olvasatot sem kizárólagossá tenni. Sajnos az egyház, a politikusok, a tanárok ilyen kizárólagosságra építenek, ezt nyomják az agyakba, és sajnos a tankönyvek is azt sugallják, hogy csak az az igaz, ami oda van írva. Ezért én nem hiszek a politikusoknak és nem hiszek semmilyen papok által kitalált vallásban, csak a „lázadás vallásában.” De legfőképp magamban hiszek, a szeretetben és az emberben.

   Mi adja az opera jellegét a darabnak?_DSC02520.jpg

   K.I.: A kolozsvári szerepek egy részét operisták éneklik, meg a hangszerelés is inkább húz az opera felé, mint a musical felé. Ez egy ilyen „kevert” dolog. De jól kevert.

   Szeptember 15-én lesz a bemutató a Kolozsvári Magyar Operában. Szerinted hogy fogadja majd a kolozsvári közönség? Hiszen ha jól tudom, akkor Erdélyben még az operett éli az aranykorát, a musicalek egyelőre nem annyira ismertek.

   K.I.: Valóban nagyon kevés musicalt játszanak Erdély-szerte a kőszínházakban, ami nagy hibája az erdélyi színjátszásnak. Hibája és bűne. Nagy bűne, hogy a Marosvásárhelyi Színművészeti karon nincs érdemben zeneoktatás, nincs szakértelemmel vezetett hangképzés. Ezért Erdély-szerte a prózai színházakban nemigen lehet jó zenés darabot látni, kevés a jól éneklő színész. Ezért inkább a színházak nem játszanak zenést, vagy ha igen, nagyon kiderülnek a hiányosságok. Számomra otthon élvezhetetlenek a zenés előadások, köszönhető ez a rossz technikai felszereltségnek is, a rossz beidegződésnek és hozzáállásnak, hogy a zenés színház nem színház, aztán mikor üresedik a nézőtér, akkor mégis elővesznek egy zenés darabot és megcsinálják rosszul, kitépve egy-egy zenés darab lelkét: a zenét és a zenekart. Az még a jobbik megoldás, mikor nem sercegő zenei alapra kornyikálnak fahangon a színészek. Egy marosvásárhelyi színis hallgató mesélte, hogy tanára hangképzés gyanánt alsógatyára vetkőztet mindenkit, hogy lássa, ki mennyire lélegzik helyesen. Biztos ez egy nagyon felszabadító módszer, csak köze nincs az énekléshez.

Kicsit eltértem a kérdéstől, de visszatérve rá, én abszolút nem félek a fogadtatástól. Hiszen Kolozsváron egy zenés színházhoz szokott közönség van, érthető a történet, jók a dalok, minden a helyén van, a munkánkat tisztességesen elvégeztük. Innen már sínen van a dolog. Ízlés dolga, hogy kinek hogy tetszik majd, ha megnézi. Azt gondolom, hogyha egy társulat felszabadult és minden játszó személyen látszik, hogy szívvel-lélekkel csinálja, élvezi minden pillanatát az előadásnak, akkor bármilyen is az írott mű, a közönség jutalmazza. Ebben a produkcióban pedig, így a bemutató előtt, óriási munka és öröm van mindenki részéről.

   Kolozsváron kívül az őszi évadban még hol láthat téged a nagyközönség?

  K.I.: Ezt a szerepet továbbra is fogom játszani, és december 31-ére felkértek egy kabaré show-műsorhoz az Operában. Készülök rá és nagy vágyam – másfél éve olvasgatom –, hogy Eric Bogosian Sex, Drugs, Rock&Rollját színre vigyem. Úgy gondolom, hogy talán eljutottam oda, hogy egyedül is színpadra álljak, Bogosian darabja pedig egy elég jó sztori, már a címe is mutatja. Szeretném, ha még ebben az évben megvalósulna. Albert Mária fordította, Rusznyák Gábort kértem fel rendezőnek, és úgy néz ki, hogy el is vállalta. Remélem, hamarosan elkészülök vele.

Báthory Erzsébet musical-operáról és a játszási időpontokról  ITT olvashatsz.

Ajánló: Szomor - Pejtsik - Miklós: Báthory Erzsébet - musical-opera

Az interjút készítette: Piross Csilla
 

Címkék: Budapest Erdély Interjú Báthory Kátai Kulltúrpart Koloszvár

A bejegyzés trackback címe:

https://katai.blog.hu/api/trackback/id/tr574802040

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.