A BÁRÁNYOK HALLGATNAK

 2017.11.20. 18:44

Köztudott rólam kamaszkorom óta, hogy kiállok másokért és magamért is, hogyha kell akár áldozatot vállalva is! 

Tizennégy éves voltam, amikor szeretett otthonomban Erdélyben, a Ceaușescu – rezsim ellen felháborodott nemzetiségi magyarokkal együtt egy olyan mindent elsöprő forradalmat csináltunk, amely térdre kényszerítette azt a diktatórikus rendszert, amely korábban nagy erővel és hatalommal bírt! Akkor 1989-ben, Sepsiszentgyörgyön a szülővárosomban, a sok megalázást elszenvedett ember közt, a katonák fegyvereivel szembenézve, egy életre belém égett: érdemes összefogni az igazságért, a jó ügyért!

Azóta is, ha tudomásomra jut, mindig felemelem a hangom az alapvető emberi jogokért, mert lényegesnek tartom, ha már felmerül a kérdés, hogy az érintett, vagy érintettek nem maradhatnak magukra személyes küzdelmükben, azért is, mert ez egy közösségben, szélesebb körben is mindenkire kihathat. Ezért kell hangosan képviselnem -, a társaimat is erre kérve, ha hatalmi visszaélés, vagy jogsértés merül fel a civil környezetünkben, vagy egy-egy színészkollégánkkal kapcsolatban, mert akkor együtt kell fellépnünk a védelmében!

Akik ismernek, vagy követték a színészpályámat tudják, hogy hiába fetreng az ország morális válságban, a szórakoztató ipar, vagy a színésztársadalom -, mindig megpróbáltam tiszta maradni. Néha nehéz volt szót emelni a felmerülő anomáliák ellen egy-egy társulatban a vezetéssel, főleg akkor, amikor tudtam, hogy árthat a pályafutásomnak. Ennek ellenére vállaltam a konfrontációt a hallgatás helyett, mert ezt tartottam helyesnek.

Az elmúlt napokban a Kerényi Miklós Gábor (Kero) ügy kapcsán sok barátom és színészkolléga keresett meg telefonon, üzenetben, vagy személyesen: a bátrabbak nyíltan, a facebook – üzenőfalamon, hogy őszintén aggódnak értem, és a jövőbeli karrieremért, amit szívből köszönök nekik, de ne foglalkozzak Kerényivel, hanem kezeljem közösségi ügyként a hatalmi visszaéléseiről kipattant botrányokat, mert megbánhatom, később akár vissza is üthet a történet a pályafutásomat illetően. Pedig elmondanám, hogy én is dolgoztam a szadista-agresszor rendezővel az Operett színházban.

De én megúsztam, nem úgy, mint mások, mert mindig mertem nemet mondani! Viszont sokkolt a légkör, ami az operettben uralkodott. Kirúgásomat két órás megalázó anyádpicsázó monológ előzte meg, – még mindig bennem van!

Akik nyilatkozataikban, a közösségi hálón azt állították, hogy soha nem láttak, nem hallottak és nem találtak semmi sértőt Kero rendező úr viselkedésében a színházon belül, bátran állítom, hogy cinkostársként nem mondanak igazat, ami mögött vagy egzisztenciaféltés van, vagy áldozatként a szégyen miatt hallgatnak.

És végül azokról, akik csendben tűrtek és soha nem szóltak semmiért: meg kell érteniük, hogy az Operett színházban jelenleg uralkodó viszonyok, amelyeket Kero tart fent és amelyek az alávetettségen és elnyomáson, megosztottságon, de főleg félelmen alapulnak, többé nem tarthatóak. Nem csak az említett színházban: ebben a formában sehol sem!

Az egyre bátrabb véleménynyilvánítás -, a #metoo kampány -, a közösségi oldalakon és a médiában tovább zajlik, emiatt borítékolható, hogy ez valamikor a totális összeomlást fogja eredményezni minden színházban és közintézményben, ahol a terror uralkodik.

Aki nem veszi észre, hogy a jelenlegi Operett színház-vezetés például Kerényi bukását a saját hatalmi érdekei mentén igyekszik kihasználni, az alapvető tévedésben van, és előbb-utóbb szembesülni is fog ezzel!

Aki nem jön rá, hogy felelős a saját -és a színház további sorsáért, az ott dolgozó közösségért, az azt akadályozza, hogy az igazi változás megtörténjen!

#metoo

 2017.11.20. 18:39

A kibeszélés Tündérországban veszélyes! A fenyőillatú ország városaiban szabadon kószálhatnak a pofozkodó, mellfogdosó, kukkoló, ágyékmasszírozó pedagógusok, színpadi rendezők, és bárki olyan is, aki a hatalmával bármikor büntetlenül visszaélhet, hiszen ennek a jelenségnek a kezelése mindaddig csak illúzió marad, mert előfordulhat az is, hogy amíg a vezérkanok szónokolnak,  addig feleségverő férjek, vén kujonok, fiatal, bicskás csődörök aláznak és rugdosnak meg egy véleményének hangot adó nőt Erdély szívében, egy békésnek hirdetett magyar  rendezvényen. 

Az “Igazi sör” országában többnyire rejtve maradnak a nőverő zaklatók tettei, mert ma Tündérországban (Erdélyt hívják így Magyarországon) Johanna lelkével kellene bírnia egy nőnek, hogy ki merjen állni az őt ért sérelmekkel szemben.
Johanna ereje kéne, mert könnyen előfordulna, hogy a Csaba királyfi országát  védelmező, paszományos seggrefeszülő harisnya-nadrágosok megköveznék azt a szerencsétlen zaklatott nőt, aki azt merné állítani, hogy molesztálták.

“Mert ilyenek csak a libsi táposoknál vannak, s ha nálunk ilyen picsák lődörögnek  és kelletik magukat, meg is érdemlik, hogy megerőszakolják -, és ha jár a szája, akkor beverjék azt!” Egy igazi székely férfi így beszél: nem rinyál! Ha nem, akkor pedig nyámnyila.

Sajnos egy olyan korban voltam nőttem fel sorstársaimmal együtt, ahol a perverz tanár kitüntetést kapott, vagy igazgatóvá nevezték ki, ha gyereket vert. A nővérem napokig nem tudott iskolába menni, mert egyik tanára úgy fejbe verte, hogy agyrázkódást kapott. Mai napig nem felejti!

Azt hittük a forradalom elhozza majd a felszabadulást és kibeszélhetjük a sérelmeinket. Nem!  Maradt a hallgatás, a sustorgás, bulikban a csendes panaszkodás, a sírással kísért, alkohollal tompított fájdalmas emlékezés és a rengeteg cigaretta!

Volt, akit a szülei beszéltek le arról, hogy megnyíljon, mert verték a gyereküket! Valaki önként mondott le arról, hogy vallomást tegyen, ahogy én is, mert figyelmeztettek, hogy nehéz bizonyítani.
Figyelmeztettek  a pofozkodó tanárok, akikben korábban bíztam: „Vége, elmentek az iskolából, felejtsétek el, ne nehezítsétek a sorsotokat, mi sem tehetünk semmit.” Ezek az oktatók azóta nagyemberek lettek. “Fel a fejjel!” – mondták! Felejtsem el!

Nem felejtettem el semmilyen engem, vagy másokat ért agressziót! Sem parancsra, sem kérésre nem megy!
Hogy több kislányt megerőszakoltak a szülővárosomban, és azt sem, hogy az iskolatársamat azon a téren tépte darabokra egy szekusok által élesített  bomba, amin keresztül mindennap jártam haza.

A mai napig kikerülöm ezt a teret,  mert a szívem össze-vissza kezd verni ha a közelébe érek és bőgnöm kell. Az elkövető azóta nincs meg! Vaszi Jánoska mindössze tizenkét  éves volt. A hónapokban sikerült kibeszélni a témát a téren. Köszönet érte Vörös T. Balázsnak, Jánoska gyerekkori barátjának.

Olyan iskolában kezdtem a közép-tanulmányaimat, ahol a zongoratanárnőm a tolla fémkupakjával addig ütötte  a “Menüett” ritmusát a fejemen,  amíg a vér kiserkent belőle és rácsorgott a billentyűzetre. A traumát sokkal később -, igaz, már túl voltam több szerepen -, huszonöt év múlva egy előadásban dolgoztam fel azzal, hogy estéről, estére elmesélhettem a nézőknek. Köszönet érte a darab rendezőjének Novák Eszternek! Ma már újra zongorázom: ha elvagyok keseredve,  megnyugtat a hangja.

Egy olyan korban váltam felnőtté, ahol olyan lélekgyilkos pedagógusok kísértek át az iskolakapun, mint a zongoratanárnő is, vállamat veregetve, büszkén hangoztatva, – hogy  “megérte az a sok verés, szenvedés, alázás, mert ember lett belőled fiam!”

Aztán megvalósult az álmom: bejutottam a színművészetire, ahol kezdetben elfogadtam, hogy lazák az erkölcsi határok. Azt hittem, ilyen ez a világ. Hogy a közösségben a felelősség megoszlik! Elakartam hinni, hogy az elit csordához tartozom, ahol a számonkérés is körülményesebb. Ha  valaki az egyetemi tanárral kialakult viszonyáról mesélt -, társaimmal együtt kuncogtunk, természetesnek vettük!
Én is néha azt lestem, hogy miként lehetne elkapni egy-egy kolléganőt, csak úgy, mert lazák vagyunk. Soha nem jött össze. Engem kaptak el, és én hagytam magam, mert azt gondoltam: miért ne, ha a férje is csalja!

Talán időben sikerült kijózanodnom -, segítséget kérnem! Kértem, és kaptam is nagyszerű színi-tanároktól és színész kollégáktól, akik nem a laza erkölcs értékrendjével éltek. Köszönet érte!

Tudom, hogy  a színházban és a szórakoztató iparban a tiszta szívűek  vannak többen és mégis kisebbségben! Már tudom, hogy a többségük elítéli a gaztetteket, a zaklatást, a megcsalást, a korhelykedést!
Viszont, ennek ellenére a mai napig sok-sok művész kényszerül rá, hogy elfogadja azokat a megalázó helyzeteket, amibe belesodorják őket a csordapásztorok és a fejüket elfordító híveik!

A színházban eltöltött évek arról győztek meg, hogy a hatalmi pozícióban lévő vezérkanok és néma cinkosaikkal szemben nem éri meg fellépni, mert nagyon sokba kerülhet: kifizetődőbb alkalmazkodni a környezethez, felvenni a ház szokásait.

Emlékszem, tűrnöm kellett, hogy meztelenül rohangálok lógó nemi szervvel a fűtetlen színpadon, az ugyanúgy csupasz és kiszolgáltatott, a hidegtől megdermedt, reszkető fiatal lányok között, akik félelmükben ellenkezni sem mertek, csak sírtak a színfalak mögött! Nekem is kussolnom kellett – féltve a munkámat – és Ámorként  felmászni egy nagy fekete zongorára, hogy a szégyenkező lilára fagyott kolléganőket simogassam, mert a nagyrendezőnő  úgy gondolta, hogy ezt megteheti.

Minden levetkőzés előtt szorongtam, és csodálkoztam, hogy a sok rettegő lány és fiú közül miért nem szól egy sem! Én se’ mertem. Hetekig tűrtem, hogy a nagyrendezőnő parancsára a koreográfusa  minden reggel bemelegítésként izzadtan a nyakamba üljön, az ezzel járó összes kínos és kellemetlen lelki -és fizikai érzéssel együtt azért, hogy nyúljon a hátizmom,  mert az volt a rögeszméje, hogy balett-táncost farag belőlem a bemutatóra. Nem sikerült!

A bemutató napján az első meztelen jelenet előtt rosszul lettem, de lejátszottam az előadást, utána összeestem: mentő vitt a kórházba. Napokig feküdtem az EKG-gépre kötve megfigyelés alatt, mert összevissza kalapált a szívem. Megérdemeltem, mert nem szóltam korábban: nem álltam ki magamért!

Az eset után az előadásba való visszatérésemet a rendezőnő a vetkőzéshez kötötte -, nem teljesítés esetén kérte az igazgatóságtól a  szerződésem felbontását. Köszönet akkori igazgatómnak, Béres Andrásnak: ő nem szabta feltételül!

Aztán nem akartam színész lenni! Falura költöztem és alkoholista lettem. Egy évig ittam egy színésztársammal együtt.
A következő évadban a nagyrendezőnő és koreográfusa szereposztásában ismét megláttam a nevem, annak ellenére, hogy megbeszéltük: többet nem akarunk egymástól semmit! A szerepet visszaadtam és felmondtam, otthagyva a hatalmasok viadalát -, abbahagytam az ivást, és elköltöztem az országból.

Visszatérve külföldről: nem régen egy neves csordapásztor Flekkenfalváról  – Sárosdi Lilla ügye kapcsán – burkoltan üzent Tündérország színésznőinek egy nyilatkozatban, hogy  hasonló kitárulkozásokkal ne is próbálkozzon senki, mert egy zárt társadalomban nehéz áldozatnak lenni.
Kifejti a cikkben:  “…  a hölgynek a videóját láttam, nem tudom, kikről van szó, de attól félek, hogy a színészek néha szeretnek szerepelni, és lehet, hogy egy picit eltúlozzuk ezt a dolgot (……) igazából én eddig erről a színésznőről nem hallottam, most megismerte mindenki.”
A vezér világosan fogalmaz: ha bárki megszólal  Flekkenfalván hasonló ügyben könnyen lehet, hogy csak szerepel, túloz, és történetével csak a hírnévre tör! A hatalmas ember, azt is érezteti a nyájjal, hogy akit ő nem ismer az nem is színész. Hogy Lillának is azért kellett a történet, hogy megismerjék!

Innen üzenem a flekkenfalvi vezír őparasztságának, hogy Sárosdi Lilla nem most lett ismert, ezt a hiányosságot egy színházi embernek érdemes lenne pótolni!

A fájdalmas az, hogy egyik vezérkan sem állt elő azzal, hogy  létrehozzanak egy fórumot, ahol mindenki kibeszélheti sérelmeit. Ehelyett kijelentik, hogy náluk nincs se zaklatás, se hatalommal való visszaélés! Náluk minden szép, senki se bánt senkit, – mindenki együtt szedi a málnát a vezérekkel: a sok hülye közben meg retteg az erdőbe menni velük!

A kibeszélés rendre elmarad, az illúzió szertefoszlik és mi pedig el akarjuk hinni, hogy létezik egy jóságos hatalom, aki majd megment, amikor visszajön szabadságról. Boldog lennék, ha nem kellene többet várni rá, hogy ma  már elhihetjük, hogy  történetünk elmesélésével egy-egy szenvedő embertársunk ügyét is szolgáljuk, fájdalmát enyhítjük.

Ezért nagyon szeretném, ha azok is vallanának,  akik még bizonytalanok. Szeretném, ha előállna az a tanuló lány is a történetével, aki engem hallgatásra kért, egy olyan intim-taperolási ügyben, aminek akaratlanul is szemtanúja voltam többed magammal.
Szeretném, ha az is felfedné magát, aki nekem névtelenül leveleket ír! Hogy ne engem nevezzen gyávának, hanem azt a hajlott hátú rendezőt,  aki úgy érezte, hogy  a hatalma akkora, hogy még azt is megteheti szintén előttünk, hogy zaklató mutatványát megismételi még nagyobb plénum előtt. Hogy neki mindent lehet.

Én a szavamat adtam annak a lánynak, aki ebben az ügyben megkeresett, hogy a nevét nem adom ki. Arra viszont engedélyt kaptam, hogy az őt ért fogdosásos történetet leírjam.
Azt hiszem megértette, hogy a szakmában és a civil életünkben máshol is voltunk már mindketten áldozatok, de az a különbség kettőnk közt, hogy nekem már van egy lányom és egy fiam, és azt is megértette, hogy a születésük óta már nem én vagyok a fontos, hanem a  hasonló zaklatási ügyek megelőzése a gyermekeim biztonságosabb jövője érdekében.
Egyet dolgot viszont még nem értett meg! Hogy a saját szempontjából Ő a legfontosabb, hogy ne szégyellje a történteket, mert ez nem az Ő szégyene, hanem a zaklatóé, és mienké is, akik láttuk és nem léptünk közbe, mert azt vártuk, hogy majd a másik megteszi! (Ismerik ugye, a járókelő-effektust?)

Színésztársaimat, rendezőbarátaimat, barátaimat,  ismerőseimet és minden jóérzésű embert  arra biztatnék ne húzzuk be  a nyakunkat  a családi ebéd mellett mondván: „jó, hogy nem veled történt drágám”, vagy „de jó, hogy nem a mi gyerekünk az áldozat”, mert akkor letépném a heréjét!

Amíg a civil életünkben találkozhatunk olyannal aki, veri a gyerekeket, vagy a munkánk során a nagyrendezőkhöz hasonló lények szabadon garázdálkodnak, sunyi vigyorral a szemükben, addig sincs biztonságban senki. Ne várjuk a szabadságról visszatérő igazságos hatalmat! Ébredjünk fel!  Mondjunk köszönetet azért, amit Sárosdi Lilla a nyugodtabb jövőnkért és a gyerekeinkért tesz jobbító szándékkal!

Én emberi kötelességemnek tartom, hogy segítsek  minden bántalmazott áldozatnak, elesettnek, nem utolsósorban Lillának, aki bátor vallomásával és kiállásával, csüggedés nélkül ma is elszenvedi sokszor a nyilvánosság előtti megaláztatást.

Köszönöm Lilla, hogy vagy és azt is, hogy bátor kezdeményezésed kapcsán mindezt elmondhattam!

 

Nem vagyok bedarálható!

 2013.06.30. 12:47
Kátai Istvántól nem szokatlan, hogy nagy vihart kavar maga körül, szókimondó bejegyzései, írásai vagy interjúi nem kímélik a „művészbőrbe bujtatott pártkatonákat” és azokat, akik a szakmát nem a megfelelő profizmussal képviselik. Most is mozgalmas az élet körülötte, mert miután a Valahol Európában egyik főszerepéről a bemutató előtt leváltották, nem rest elmondani, eldalolni, elszavalni vagy megírni mindennek az okait és a Kolozsvári Magyar Operában uralkodó állapotokat. Szép Gyula, az Opera igazgatója erre úgy válaszolt, hogy Kátai nagyon zavarosan viselkedik és a próbák épp őmiatta nem folytak a normális kerékvágásban. De mi történt valójában, hogy végül Farkas Lóránt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze kapta Hosszú szerepét – erről beszélgettem Kátai István színművésszel.
Elvállaltad a Valahol Európában főszerepét, holott már a Báthoryban is voltak súrlódások a Kolozsvári Operával. Miért?

Azért vállaltam el, mert Kulcsár Szabolcs karnagy könyörgött, hogy ezt a szerepet játsszam el, habár az utolsó Báthory előadás után úgy terveztem, hogy többet semmilyen feladatot nem vállalok a Kolozsvári Magyar Operában. A Báthoryval az volt a probléma hogy úgy játszottam és úgy próbáltam, hogy egészen októberig nem fizettek semmit. Szép Gyula igazgató zsebből akart kifizetni, majd 1000 lejt kaptam azért, hogy főszerepet játszottam és belementem minden olyan kompromisszumba, amit ő felajánlott, és amiből természetesen nem lett semmi jó.

Októberben jött a kolozsvári bemutató, de még ekkor sem volt kifizetve a próbafolyamat és a margitszigeti előadás, ezért sarokba szorítottam és azt mondtam, hogy nem vagyok hajlandó eljátszani a bemutatót, amíg a mindenkori gázsimat ki nem fizeti. Ez végül megtörtént, civil szerződéseket írt, rászámolt a következő előadásra, tehát ezzel belerángatott egy kompromisszumos helyzetbe.

Már március elején elkezdtétek a Valahol Európában próbáit. Hogy folytak a próbák mintegy két hónapon át? Közben nem volt semmi probléma?

Március 8-án kezdtem el a próbákat, közben lebetegedtem, a betegségem alatt nem tudtam ott lenni, de miután visszamentem, aláíratták velem ezt az ominózus szerződést középiskolai végzettséggel. Ekkor Szép Gyula igazgató úr megígérte, hogy civil szerződésben pótolja a hiányzó részt, ahogy a közleményben is leírtam.

Az igazgató azt nyilatkozta a maszol.ro-nak, hogy nem alkalmazhattak volna téged diplomásként, mert nincsen zeneakadémiai végzettséged.

Ha akadémiai végzettségem nincs, akkor nem kellett volna alkalmazni, hanem a megfelelő szinten kellett volna kezelni ezt és kifizetni a gázsimat. Ehelyett ők susmutyolnak és kompromisszumokat köttetnek velem. Nekik valahogy kézenfekvőbb volt az, hogy ezt a lelki zsarolást fönn tartsák, mert azt hitték, ha szerződésben vagyok, bedarálhatnak. Nem vagyok bedarálható.

Egyszer csak otthagytad az egészet május elején. Mi történt, hogy végül megelégelted a dolgot?

Nézd, néhány hétig úgy próbálni, hogy közben harminc-negyven gyerek zsibong melletted, hogy nincs semmilyen feltétel biztosítva a próbára; a gyerekek néha életveszélybe kerültek, néha jómagam is… ez kibírhatatlan. A rendező arra hivatkozott, hogy ő külsős emberként nem tud beleszólni, habár ő is szenved a káosztól, a kommunikáció hiányától, ezt egyébként levélben is megírta nekem. Eljöttem, mert abban a pillanatban, mikor a káosznak a káoszában próbálnak rendre tanítani, az valami borzalmas.

Itt kezd az egész zavarossá válni, mert mikor eljöttél, írtál egy levelet azzal, hogy döntésed végleges, mégis visszamentél.

Szép Gyula igazgató úr nem merte felvállalni azt, hogy kirúg vagy megrovásban részesít, hanem inkább azt az aljas praktikát választotta, hogy kiírt próbatáblára. Engem a szerződés kötött. Úgy gondoltam, hogy ha ők nem akarnak erről beszélni, vagy egyáltalán nem akarnak semmilyen megrovásban részesíteni, ha kiírtak próbatáblára, akkor visszamegyek és csinálom tovább a dolgom. Igen ám, de ők nem azért írtak ki, hogy a dolgomat végezzem, hanem azért, hogy valahogy fogást találjanak rajtam és kirúgjanak.

Ezt nem beszéltétek meg?


Nem, Gyulával nem lehetett beszélni. Vele azóta nem tudok beszélni, mióta ott dolgozom. Az sem igaz, amit kérdez.

Mi történt, miután visszamentél?


Mindenki meglepődött és megijedt attól, hogy ott vagyok, mert a rendező azt hazudta, hogy soha többet nem megyek vissza. Itt hozzáteszem, hogy a rendezőnek is van ebben felelőssége, mert egy esti hisztire, vagy egy levélre így kiborulni, az a teljes szakmaiatlanságnak és felkészületlenségnek az eredménye.
 
Ez a káosz ugyanúgy érintette őt is, ugyanúgy akadályozta az alkotásban.
Eddig érthető. Elválltad, próbáltál, mikor megelégelted a helyzetet, eljöttél, de nem fogadták el a felmondásod, hát visszamentél. Csak azt nem értem, hogy most miért nem te játszod a szerepet.


Ezt kérdezd meg a rendezőtől, meg az igazgató úrtól.

De miért írtak ki próbára, ha közben leváltottak?

Mert a dilettantizmus és a szakmaiatlanság él a Kolozsvári Operában. Normális helyzetben ez úgy történik, hogy ha egy színész mondjuk ír egy ilyen sms-t a rendezőnek, másnap az igazgató behívja és leülnek beszélgetni. De nekem még ezt a lehetőséget sem adták meg, hanem állandóan megalázó helyzetbe hoztak. Kulcsár Szabolcs karnagy, akit nagyra tartok és nagyon szerettem vele dolgozni, ő fogalmazta meg legjobban ezt az egészet: mi ebben a szarban dolgozunk, ebből kell csinálnunk valamit és te tudtad, hogy itt ez a szar van.

De ha a karnagy és a rendező ragaszkodtak hozzád az elején, akkor később miért nem?

Mert akkor be kellett volna ismerniük, hogy tévedtek.
Azt állítja Szép Gyula, hogy a próbákon való viselkedésed miatt a rendező nem óhajtott veled tovább dolgozni és ezért váltottak le.
Ez igen érdekes. Azt kellett volna végigbeszélniük, hogy a négy hét hogyan zajlott. Például egy színházban az ügyelő a legfontosabb tényező a próbafolyamat alatt, mi úgy próbáltunk, hogy nem volt. A rendező naponta húsz-harminc perc késéssel kezdte a próbákat. A fegyelem teljes hiánya uralkodott mindvégig.

Viszont amióta nem vagy, „normális légkörben zajlanak a próbák”.

Nyilván. Így szokták: bűnbakot keresnek és „normális légkör” lesz. A beugró színész meg fogja csinálni az én általam megformált szerepet.

Valamit tenned kellett, hogy kivágd a biztosítékot.

Persze, négy hétig minden nap fölhívtam a figyelmet arra, hogy a próbák alatt a minimális feltételek sem adottak ahhoz, hogy a rám bízott feladatot el tudjam végezni.

Mi a célod ezzel a lázadással? Meg vagy sértve és vissza akarsz vágni?

Abszolút nem vagyok megsértve. Azt gondolom, hogy erdélyiként fel kell hívnom a figyelmet azokra az anomáliákra, meg arra az abszurditásra, amit az erdélyi magyar értelmiség eltűr, azaz nem is akar tudomásul venni: arra, hogy a művészeti intézmények nagyrésze ma Erdélyben pártkatonák által irányítottak. Ez borzalmas! Erre szeretném felhívni a figyelmet és arra, hogy velem együtt éhező művészek tömkelege bolyong a színpadon és éhező művészek tömkelege kényszerül rá, hogy elfogadja azt a megalázó helyzetet, amibe belesodorják a középszerű dilettáns vezetők. Nagyon egyszerű a tétel, mert például ha egy kórustag, aki húsz éve ott van, most fellázad Szép Gyula ellen, akkor hova megy?

Tehát mindenki tűr, mert nincs más?

Ezért nem a művész a hibás, hanem az a vezető, aki úgy élteti őket, hogy mehetsz, ahova akarsz, úgysincs hova menned, örülj, hogy dolgozhatsz.

Te mégis elmentél. Neked van hova?

Nincs.

Visszamennél Erdélybe dolgozni?

Vissza is megyek. Én Erdélyben otthon vagyok. Ott születtem, szeretem, annak ellenére, hogy megírtam a búcsúmat. Néha el kell jönni, néha vissza kell menni.

Gondolod, hogy ez a konfliktus valahogy még megoldódhat?

Ez a konfliktus már megoldódott! Beadtam a felmondásom. Ezzel is jelezve, hogy nem értek egyet a Kolozsvári Magyar Operában uralkodó káosszal és azzal a nagyfokú szakmaiatlansággal, amelyben alkotni próbálnak. A Kolozsvári Operában igen tehetséges emberek vannak és egy igen tehetséges gárda. Abban, ami körülveszi őket, nem lehet alkotni. Ha nincs rend, nincs fegyelem és az alapvető színházi belső törvények nincsenek betartva, nem lehet érvényes előadást létrehozni. Nincs írásos formában, mindenki által ismert és betartandó etikai normarendszer, emiatt sokan nem tudják, hogy mi a nem elfogadható viselkedés. A szervezet belső struktúrája nem képes hatékonyan elősegíteni a kirajzolódó célok teljesítését. A belső kommunikáció véleményem szerint rossz. Minden szinten tapasztalható a fejetlenség, az irányultság hiánya, mely nap mint nap mérgezi és ellehetetleníti az érdemi munkát.

Ezt mások is érzik a művészek közül?

Természetesen, de nem fogják szóvá tenni. Ők azt mondják, hogy ehhez szoktak hozzá, és ha szóvá tesznek bármit is, akkor munkanélküliek maradnak.

Mit tanácsolsz az erdélyi művészeknek?

Nekik semmit. A RMDSZ-nek, hogy ne pártpolitikai alapon döntsenek, mikor egy igazgatót kineveznek egy művészeti intézmény élére.

Az irodalomban nincs Trianon

 2013.05.12. 11:19
erdelyi irodalom01
Honlapunkon már korábban olvashattak arról a fiatalemberről, aki nemcsak színész, hanem főszerkesztő, előadó, énekes, és, mint kiderült, otthonosan mozog az irodalomban is.

katai kep karacsfalva
Kátai István erdélyi származású színművészről beszélünk, aki a héten Kárpátalja több magyar tannyelvű iskolájában tartott előadást, mely rendhagyó módon nyújtott betekintést az erdélyi magyar irodalom történetébe Trianontól egészen napjainkig.

Több volt ez, mint irodalom- vagy történelemóra, hiszen a művész jóvoltából újraélhettük a két világháború közötti, majd a végleges elszakadás tragédiáját, a korabeli írók és költők egyéni és közös küzdelmét az irodalom és a magyarság fennmaradásáért. Mindezt olyan neves személyiségek életén keresztül mutatta be Kátai István – zene, költészet és képek segítségével –, mint az egykori Erdélyi Helikon írói közösséget megalapító Kemény János író és mecénás, Kós Károly építész, Bánffy Miklós író.

A második világháborús világégést követően újabb mélypontja következett az erdélyi magyarság életének. De még ebben a mostoha időben is voltak olyan nagyjai az erdélyi irodalomnak, mint Reményik Sándor, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Tamási Áron, Wass Albert, vagy a fiatalabb nemzedéket képviselő Kovács András Ferenc, s a sokak számára csak politikusként ismert Markó Béla és Szőcs Géza költők.

Valljuk be őszintén, hogy igen hiányos ismeretekkel rendelkezünk ezekről a nagyszerű egyéniségekről. Tamási Áronról többnyire csak az Ábel-trilógia, Reményik Sándorról a Templom és iskola című vers jut az eszünkbe, s nem tudjuk, hogy ők ennél jóval többet tettek le az irodalom asztalára.

erdelyi irodalom02Sokak számára ismeretlen az egykori Ceaușescu-diktatúra világa is, az akkori magyarság tudatos eltiprása, bár a Kárpátalján élők számtalan közös vonást fedezhetnek fel külhoni sorstársaikkal.

Kátai István, aki egyben a Kultúrpart Erdély honlap megalapítója s ügyvezetője, első alkalommal tartózkodott Kárpátalján. Három nap alatt öt iskolába látogatott el. Hétfő délelőtt a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola, délután pedig a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceum diákjai ismerkedhettek a magyar irodalom erdélyi fejezetével. Kedden a Péterfalvi Református Líceum, majd a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum fogadta az előadót. A szerdai napon pedig a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola olvasóterme telt meg diákokkal és tanárokkal.

Az előadások minden alkalommal felkeltették a jelenlévők figyelmét, néha mosolyt, néha döbbenetet csalt az arcokra. Ennek bizonyítéka, hogy az alkalmak után többen személyesen is érdeklődtek a téma felől.

Az előadásnak köszönhetően gazdagabbak lehettünk az erdélyi magyar irodalom kincseivel, közelebb kerülhettünk hozzá, hiszen ahogy Pomogáts Béla irodalomtörténész mondta: „Az irodalomban nincs Trianon."
A rendhagyó irodalomóra-sorozat a Pro Cultura Subcarpathica szervezésében valósult meg.

Kárpátalja.ma
2013. Március 1

kataiKátai István erdélyi színművész, aki színészi tevékenysége mellett számos oldaláról megmutatkozik a magyar kulturális életben, úgy Erdélyben, mint Magyarországon: főszerkesztő, előadó, énekes.

Ezúttal a kárpátaljai magyar iskolákba látogat el egy különleges irodalomóra keretében, melynek témája az erdélyi magyar irodalom. A tervezett kárpátaljai útjával kapcsolatos beszélgetésünk érinti az irodalom, a színház, a határon túliság kérdéseit, de az is kiderült, hogy családapaként hogyan vélekedik a gyereknevelésről, és mivel tölti hétköznapjait.

– Korábban sosem voltál Kárpátalján. Miért?

– Úgy alakult az életem, hogy soha nem jártam Kárpátalján, habár Európában elég sok helyen megfordultam, de ez valahogy kimaradt. Talán azért, mert nehézkes az átjárás, de inkább azért, mert az életem nem alakult úgy, hogy dolgom legyen Kárpátalján. De a kárpátaljai médiát követve azt érzékelem, hogy ugyanaz a helyzet körvonalazódik ott is, mint Erdélyben, hogy nagy erővel nyomulnak a politikusok. Az emberek meg az értelmiség szavát nagyon nehéz kihallani ebből a káoszból.

– Mire számítasz?

– Nem számítok semmi meglepőre. Gondolom, hogy ugyanaz a kedvesség és ugyanaz a vendégszeretet fog fogadni, mint bárhol a Kárpát-medencében, ha magyarlakta területen jár az ember.

– Rendhagyó irodalomórákat fogsz tartani. Tudnál erről kicsit bővebben mesélni?

– Tulajdonképpen Erdélyben jöttem rá arra 24-25 évesen, hogy nagyon keveset tudnak az anyaországi diákok az erdélyi magyar irodalomról. Később döbbenten vettem tudomásul, hogy a magyarországi törzsanyag nem követeli meg, hogy határon túli írókkal foglalkozzanak az órákon. Ha dolgom akadt fiatalokkal vagy akár korombeliekkel, akkor mindig szóba került az irodalom, az erdélyiség, a „magyarországiság", a kárpátaljaiság vagy a szlovákiai magyarság. Az ilyen beszélgetéseken arra jöttem rá, hogy a fiatalok nagyon keveset és nagyon didaktikusan tudnak arról, amiről érdemes lenne tudniuk: Erdélyről, az erdélyi irodalomról, magáról az erdélyi kultúráról.

Annak idején gondolkodtam azon, hogy a bölcsészkar felé veszem az irányt, vagyis tanár leszek. De hát a nyelvi nehézségek miatt nem mertem felvételizni; sem a román nyelvtant, sem az irodalmat nem tudtam olyan szinten, hogy az elég legyen a sikeres felvételihez. Ez nagy problémája a romániai oktatásnak, hogy a román nyelvet nem idegen nyelvként tanítják, ezért nehéz elsajátítani, és borzalmas hátrányba kerülünk emiatt mi, magyarok. Ezért van az, hogy Erdélyben, főleg Székelyföldön nagyon sok gyerek nem tud románul, az érettségin nagy százalékban elbuknak, de a mai napig harcolunk a zászlónkért, a jelképeinkért. Igaz, a zászlólengetéshez nem kell a román nyelv.

Muszáj megtanulni románul, Kárpátalján ukránul, Szlovákiában szlovákul, mert az érvényesülés esélyeit csökkentjük, ha nem beszéljük az adott ország hivatalos nyelvét. Kevesen vagyunk. És fogyunk.

Nincs mit siratni a Nagy Magyarországot, tenni kell, lépni kell – elfogadva azt a helyzetet, hogy a románokkal együtt kell élni, őrizve kultúránkat. Nap mint nap tennünk kell azért, hogy megőrizzük hagyományainkat, épített örökségünket és kultúránk hordozóját – a nyelvet.

Ezt már Kós Károly megfogalmazta a Kiáltó szóban: „Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárságot fog nyerni."

– Mit foglalsz bele egy ilyen rendhagyó irodalmi órába?

– Nagyon nehéz negyvenöt percben átfogó képet adni az erdélyi magyar irodalomról. A trianoni békeszerződés után ocsúdik az erdélyi magyar értelmiség, innen szeretnék elindulni, bemutatni, hogy milyen buktatók és milyen erőfeszítések árán maradt életben a magyar irodalom egészen napjainkig.

– Mennyire ismered és követed a kárpátaljai irodalmat?

– Most kezdtem beleásni magam, de nem mondhatom azt, hogy az ismerője vagyok, úgyhogy erről nem is akarok sokat beszélni, mert, beismerem, még a tanuló fázisban vagyok. Nagyon kevés az az anyag, amit meg lehet találni az interneten vagy könyvtárakban. A kutakodást az is nehezíti, hogy Kárpátalja a legtöbbet "dobigált" terület, így nehéz a folytonosságot felfedezni, és néha a kárpátaljai írók közt sincs egyetértés, hogy mi számít Kárpátalján irodalomnak. Igazán Nagy Zoltán Mihály munkásságát ismerem.

– Amellett, hogy színész vagy, az ilyen előadásokon kívül mivel foglalkozol még?

– Egy kulturális honlapnak vagyok most már csak ügyvezetője, mert a főszerkesztést, enyhítve a rám nehezedő feladatot, átvette a budapesti stáb. Ez egy missziós tevékenység.

A KulturPart.ro négy éve működik, de csak egyetlenegyszer kapott támogatást a Bethlen Alaptól, azonkívül a barátaim és az én pénzemből próbáljuk fenntartani az oldalt, de várjuk, hogy hátha valaki majd érdekesnek találja, és támogatja azt a fajta látásmódot, amelyet mi képviselünk, ahogyan mi próbáljuk népszerűsíteni az erdélyi magyar kultúrát.

– Mindemellett mintha a színészi tevékenységed egy kicsit gyérebb volna mostanság.

– 2009-ben egy elég nagy trauma ért, mikor annak a csapatnak, amivel elindultam Erdélyből, vége lett, egyszerűen kihúzták alólam a társulatot, amelynek a művészeti vezetője voltam.

Én odáig jutottam, hogy már nem nagyon ajánlkozom. Természetesen azt tudom, hogy nem jön ki senki vidéki lakásomba könyörögni, hogy művész úr, jöjjön már, játsszon el egy szerepet, de valahogy nem is látom ebben a helyzetben a helyem. Nagy katyvasz van, szerintem. Úgy Magyarországon, mint Erdélyben. Valami nagyon el lett rontva.

Már rég nem az alkotásról szólnak a dolgok, hanem hogy ki lesz az igazgató, és ki kihez tartozik. Ez Erdélyben egy kicsit másképp van, húsz éve ugyanazok az arcok diktálnak a színházi életben, az igazgatók úgy próbálnak berendezkedni, hogy az „igazgatói székből faragják majd a koporsójukat", és csinálják a saját dolgaikat, jól, rosszul, és egyre fogy a közönség. A színészek többnyire éhbérért dolgoznak, kiszolgáltatottan, néha megalázva.

– Mit kellene tenni? Például a kárpátaljaiaknak mit javasolnál?

– Nem tudom, hogy Kárpátalján mit lehetne tenni. Magyarországon néhány hangadó kultúrember belelovalta magát egy olyan „magyaros" attitűdbe, amely egyszerűen kibírhatatlan és elviselhetetlen, és ezt próbálják rányomni a kárpát-medencei magyarságra. Nem lehet, ez megengedhetetlen. Megengedhetetlen, hogy attól függjön, hogy hol dolgozhatom, hogy milyen a politikai beállítottságom.

Jó irodalom van, és rossz, jó színház van, és rossz, ha valaki politikai nézetei alapján ír, rendez vagy játszik, az egy marha.

Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön nőttem fel, jobboldali neveltetést kaptam, amelyben sem nacionalizmus, sem rasszizmus nem keveredett. A cigányoktól két utcára laktunk, iskola után együtt lógtunk az erdőben, persze néha verekedtünk is, a románokkal egy folyóson jártunk iskolába, szünetben együtt fociztunk. A szüleimtől, nagyszüleimtől azt tanultam meg, hogy az együttműködés, a partnerség, a megbocsátás viszi előbbre a világot, és ez a tan a saját életemben is igazolódni látszik.

– El tudod képzelni azt, hogy leszerződj egy színházhoz a közeljövőben?

– Természetesen. Ha van egy olyan társulat, ahol jól érzem magam és egy olyan rendező, aki hív.

– Inkább Magyarországot érzed otthonodnak, vagy Erdélyt?

– Én otthon érzem magam mindenhol. Az én fejemben egységes a Föld, nincsenek határok. A határokat akkor szoktam észlelni, mikor elkérik a vámvizsgálaton a személyi igazolványomat.

A hétköznapjaimban Kárpátaljára sem, Erdélyre sem, vagy ha Erdélyben vagyok, Magyarországra sem úgy gondolok, hogy ez a határon túl lenne. Az borzalmas, hogy most megyek Kárpátaljára, és útlevelet kell csináltatnom, már el is felejtettem, hogy van a Kárpát-medencében olyan hely, ahova útlevéllel kell menni, és magyarul beszélnek. Ez a helyzet dühít.

– Az is elképzelhető, hogy külföldön fogsz élni, ahol nem magyarul beszélnek?

– Nincsenek határok, a Föld egységes. Mi, emberek rajzoltuk a térképet, és mi húztuk a határokat rá. Azt gondolom, aki úgy tud élni, hogy fejében a határok eltűnnek, annak boldog és szép jövője lesz.

– Vannak gyerekeid?

– Van két gyerekem, egy fiam és egy lányom, mind a kettő a hazának (mosolyog – a szerk.).

– Mi a legfontosabb, amit át akarsz nekik adni, vagy amire meg akarod tanítani őket?

– Egy gyerek nagyon figyel, nagyon összpontosít rád, hiszen veled van összezárva, és te vagy az éltetője, te adsz neki enni, te viszed el óvodába, iskolába. Egyetlen ember, vagy kettő, az anyukája és az apukája, akihez ragaszkodik, és ezt a ragaszkodást nem szabad összetéveszteni azzal, hogy te mindenható vagy, és megmondod neki, hogy ő mi legyen, vagy mi ne legyen. Az átadást én csak úgy képzelem el, hogy ha az én életemben és az én cselekedeteimben találnak olyan dolgot, melyet érdemes követni, akkor ám legyen. De ha semmit nem vesznek át abból, amit én képviselek, akkor sincs sértődés, nincs harag, hiszen ők teljesen függetlenek.

– De nem is a cselekedetekről van szó, hanem egyfajta életszemléletről, tehát ez is egy nevelési elv, amit te csinálsz.

– Nem hiszek a nevelési elvekben. Én is mindennap más vagyok, változom. Nem úgy van, hogy fölkelek reggel, és azt mondom, hogy akkor én most nevelek. Én azt gondolom, hogy nekem úgy kell élnem, úgy kell dolgoznom, úgy kell minden reggel fölkelnem, hogy a gyerekeim jól érezzék magukat mellettem. Azt érezzék, hogy igen, érdemes élni, mert az apám is egy fantasztikus ember, nap mint nap jókedve van, hozzám szól normálisan, játszik velem, ha kérdezek, mesél. Akkor van a legnagyobb probléma, mikor a gyereket elkezdjük nevelni, engedelmességre szoktatni, akkor a "nevelés" gürcölés és boldogtalanság. Kell hagyni, hogy a gyerek magától kérdezzen. Most hatéves a lányom, fantasztikus dolgokat tud kérdezni, nagyon szép dolgokat. Nekem nincs más dolgom, csak őszintén válaszolni, és akkor reménykedhetek, hogy felnőttként majd megállja a helyét. Nem kell megtölteni a gyerek fejét sem Jézus Krisztussal, sem Buddhával, sem templommal, sem pápával... Hagyjuk, hogy növekedjen szabadon, mint egy virág.

– Ezek szerint te nem hiszel Istenben?

– De, nagyon hiszek Istenben, az emberek által kitalált vallásokban nem hiszek.

– Mit csinálsz legszívesebben a szabadidődben? Hogyan képzelsz el egy tökéletes órát, napot?

– Nem elképzelem, én csinálom. Nagyon szeretek otthon ülni a családdal. Nagyon szeretek a teraszomon ücsörögni és a kertem bámulni, a gyerekeimmel lenni és jókat főzni. Természetesen szeretek kimozdulni is, emberek közt lenni. De mindig megtalálom azt a pontot, amikor visszavonulok, és otthon ülök. Hál'istennek ezt egy ideje meg tudom tenni, és ettől nagyon boldog vagyok.

Ernyei Beáta

Kárpátalja.ma

A "lázadás vallásában" hiszek

 2012.09.25. 14:20

Kátai118172668215233_4272318_n.jpgMikor és miért döntöttél úgy, hogy itt, Magyarországon is letelepedsz?

   Kátai István: 2001 tavaszán döntöttem úgy, hogy több szerepet nem vállalok a marosvásárhelyi Nemzetiben, csak a meglévő szerepeimet játszom. Az akkori politikai helyzet és a színház vezetői közt kialakult torzsalkodás oly mértékben telepedett rá a társulatra, hogy lehetetlenség volt abban a hangulatban alkotó munkát végezni. Politikai kampányok és bugyivásárok színterévé vált a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az alkotómunkát az is akadályozta, hogy létezett egy társulat a társulatban, a Gruppenn-hecc magán kabarétársulat és a színház havi műsorterve ennek volt alárendelve.

A fent említett okok miatt 2001 októberében úgy döntöttem, hogy megválok a társulattól és kipróbálom magam más színházaknál. Annak ellenére, hogy amikor végeztem, több erdélyi színházban kaptam felkérést, négy évvel később egyetlen igazgató, Demeter András, a temesvári színház vezetője mondta azt, hogy szívesen lát. A sok visszautasítástól teljesen összeomlottam és nem értettem az okát, hiszen akkor már több jelentős szerep eljátszása volt mögöttem. Mára már értem. Az erdélyi színházigazgatók nagyrészt életfogytiglan költöznek be egy színházba és nem szeretik, ha egy színésznek, túl a munkáján, rálátása van a struktúrára és véleménye van a színház működéséről. Távozásom okai közt említeném az akkori újságíró generáció sokszor igaztalan, egyoldalú, félinformációkra épülő, lélekromboló, nem a szakmaiságról szóló írásait, melynek többször voltam a főszereplője. A fizetésem a lakbért sem fedezte, és a legtöbb erdélyi színházban sajnos a mai napig ilyen bérek vannak, viszont az igazgatók – pláne, ha még rendeznek is a saját színházukban – a tízszeresét veszik fel egy kezdő színész fizetésének. Így állnak a dolgok szép hazámban.

2001 októberében egy budapesti vendégjáték alkalmával felkérést kaptam a Tatabányai Jászai Mari Színházba egy szerep eljátszására, Harsányi Sulyom László, akkori igazgatótól, aki egyébként a darabot rendezte. Gondolkodás nélkül mondtam igent, és ettől az igentől minden megváltozott. Boldog voltam, hogy valaki, aki nem ismer, semmit nem tud rólam, csak az embert és a színészt látja bennem, munkát ajánl. Így Temesvárból Tatabánya lett. Kilenc évig voltam tagja a tatabányai virtuális társulatnak a Honvéd Színház mellet, ami azt jelentette, hogy minden évben játszottam egy szerepet a Jászai Mari Színházban.

A tatabányai próbafolyamat, a kollégák hozzáállása elfeledtette azt a sok keserűséget, ami Marosvásárhelyen felgyűlt bennem. Az első bemutatóm után úgy döntöttem, hogy amíg otthon ez a kilátástalan, színészalázó rendszer nem szűnik meg, nem akarok erdélyi színész lenni. Annak ellenére, hogy rossz körülmények között, kevés pénzért, elviselhetetlen hangulatban kellet dolgozni, mégis meghatározó élmény marad számomra a Marosvásárhelyen elöltött időszak, hiszen voltak igazán felemelő és szép pillanatok is.

Végérvényesen 2002 márciusában mondtam fel Marosvásárhelyen. Ekkor Novák Eszter hívására a budapesti Honvéd Színházhoz szerződtem többedmagammal, ahol nyolc évet töltöttem, ebből négyet művészeti vezetőként. Novák Eszter Marosvásárhelyen több sikeres és nagyon jó előadást rendezett, melynek én is részese lehettem. Marosvásárhelyen ismerkedhettem meg azokkal a rendezőkkel, akik meghatározó szerepet játszottak pályám alakulásában: Anca Bradu, Rusznyák Gábor, Simon Balázs, Kárpáti Péter. A Novák Eszterrel való találkozás és a munka mind a mai napig meghatározza a szakmához való viszonyomat és a hozzáállásomat a színpadhoz, a színházhoz... A tanáraimtól is sokat, nagyon sokat tanultam. Szeretett tanáraim, Kovács Levente, Balázs Éva, Farkas Ibolya, Hencz József, Pap Éva, elindítottak ezen a pályán, de Eszter volt az, aki igazán megmutatta és kikövezte azt az utat, amin én el tudtam indulni. Habár engem az egyetemen nem tanítottak, de az élethez és a színpadhoz való hozzáállásukkal, tapasztalatukkal, a halkszavú tanácsaikkal, az együttjátszás, és a túrnék alkalmával sokat tanultam Lohinszky Lórántól, Ferenczy Istvántól, Tarr Laci bácsitól, Mende Gabytól, Nagy Dezsőtől, Györffy Banditól, Bíró Józseftől, László Zsuzsitól, Szélyes Feritől és Hunyásztól (Hunyadi László). Annak ellenére, hogy utóbbi kettővel mindig harcban álltam – ahogy Kincses Elemér rendezővel is – ők is nagyban hozzájárultak a pályám alakulásához.

   Úgy tudom, vendégszerepeltél az Operettszínházban is, sőt főszerepeid voltak. Ennek hogyhogy nem lett folytatása?

   K.I.: Igen, így volt, de Kerényi Miklós Gábor megharagudott rám. Volt egy nagyon nehéz próbafolyamat, a Párizsi élet; a társulat nagy része elutazott valahová keletre vendégszerepelni, ezért be kellett ugranom a Menyasszonytáncba (Bárány), közben játszottam a Csókos asszony főszerepét is. Teljes gőzzel próbáltunk már két hónapja és hátra volt még egy harmadik, ezért karácsony előtt pár nappal kértem egy napot a rendezőtől, aki nem volt hajlandó elengedni, ekkor mondtam, hogy felmondok, mert ez embertelen. Következő héten Kerényi igazgató úr megkérdezte, hogy visszavenném-e a szerepet, természetesen akkor én már másképp gondoltam és igennel feleltem, de ő közölte, hogy köszöni, de már átadta másnak. Azóta is elmegyek egy-egy meghallgatásra az Operettszínházba, de úgy látszik még mindig „van más helyettem”. Nagyon sokat köszönhetek volt osztálytársamnak, Béres Attilának, Nádor Magdának, akik sokat segített abban, hogy az Operettben kipróbálhassam magam és beleszeressek a zenés műfajba.  Visszatekintve az operettes időszakra, tanulságos volt, hisz nagyszerű kollégákkal játszhattam együtt, akik ezt a műfajt magas szinten művelik. Azt hiszem, abban az időben volt a legjobb formában a társulat, nagyon sok tehetséges ember volt egy helyen.

   Van-e olyan budapesti színház, ahol szívesen játszanál nem csak vendégművészként?

   K.I.: Az Operett -mosolyog csibészesen. Természetesen több ilyen is van.

    Konkrétan?

   K.I.: Az, hogy hol játszanék, inkább rendezőfüggő, de ha úgy teszed fel a kérdést, hogy milyen színházakkal szimpatizálok Budapesten, akkor könnyebben válaszolok: nagyon szeretem az Örkény Színházat és a Nemzeti Színházat, Alföldi Róbertnek nagy tisztelője vagyok.

   Vele dolgoztál már együtt?

   K.I.: Mint rendezővel nem, de játszótársként volt már hozzá szerencsém a Szegedi Szabadtéri Játékokon (Valahol Európában). A kulisszák mögött sokat beszélgettünk, nagyszerű embernek tartom és remek igazgatónak. De nagy rajongója vagyok még a Katona József Színháznak, a Debreceni színháznak, a Radnóti Színháznak (ott játszottam is), és Pintér Béláékat sem hagynám ki a sorból.

   Hihetetlenül sok színházban játszottál. Ezek szerint mindig az új kihívásokat keresed?

   K.I.: Szeretek egy helyen lenni,  egy társulathoz tartozni, de nem szeretek kuncsorogni,  az igazgatók kegyeibe férkőzni. Valószínűleg ezért nincs munkám. Eddig is úgy kaptam szerepeket, hogy hívtak, mert valaki látott valahol és az tetszett neki, vagy elmentem meghallgatásra.

    A Honvéd Kamaraszínházból kirúgtak. Miért?

   K.I.: A Honvédtől azért kerültem el konkrétan, mert megálmodtam egy évadot, a Merlin Színházzal közösen, de Aranyos Károly ezredes úr, az akkori „vezér” úgy gondolta, hogy a „nehéz gazdasági helyzetben” a színészkart kell leépíteni; azt írta a minisztériumnak 2009-ben, hogy  megszünteti az „öncélú színházasdit”. Ezt az ostobaságot elfogadhatatlannak tartottam és vezetőként felmondtam. Miután művészeti vezetőként többször szóvá tettem, hogy amit tesznek, elfogadhatatlan, színészként azonnali hatállyal kirúgtak. Majd Győry András Botond színész segédletével a maradék társulatot is felszámolták; akit lehetett kirúgtak – többek közt, megtorlásból, a szülési szabadságon lévő feleségemet is – majd Győrynek, jutalmul a sikeres közreműködésért, felajánlották a négy tagra zsugorodott társulat vezetését, amit plusz ötvenezerért elfogadott. Tanulságos történet. A Honvéd társulat maradéka azok a barátaim, akikkel együtt jártam egyetemre, akikkel egy csapatban játszottunk Marosvásárhelyen, akikkel együtt szerződtünk és újítottuk meg a Honvéd Színházat – nem kis sikerrel. Mindez elmúlt! Az asszimiláció prése alatt sok barátom gerencferdülést kapott; a barátságnál és az alkotásnál néhányuk számára fontosabbá vált a túlélés. Hát így lettem munkanélküli és „szabadúszó”, ami egy új élet kezdetét jelentette.

    A színművészeti mellett elvégezted a kulturális menedzsment szakot és 2010-től a KultúrPart erdélyi változatának vagy az ügyvezetője. Ezek szerint szívügyed a kultúra terjesztése is.

  K.I.: Igen, kirúgásom után, ugyanis nem igazán sikerült sehova leszerződnöm, hisz a legrosszabbkor menesztettek, mikor már a színházaknál szerződési tárgyalások lezárultak. Hogy ne őrüljek bele a semmittevésbe, ismét beültem az iskolapadba. Fantasztikus időszak volt, nagyon jó tanárokkal. A kulturpart.hu-t Novák Péter találta ki Küttel Dáviddal, és mivel Péter nagyon jó barátom, nekem meg nagyon tetszett ez az oldal, megbeszéltük, hogy belevágunk az erdélyi verzióba. Nem volt rá pénz, de nem érdekelt, el akartam foglalni magam. Péterék „fellőtték” az oldalt és rám bízták az ügyvezetést. Az elején még egy kis fizetést is adtak nekem, ami akkor szó szerint megmentett az éhenhalástól és a végrehajtótól. A KultúrPart miatt egyre gyakrabban mentem haza Erdélybe, amit a munkanélküli segélyemből finanszíroztam. Úgy éreztem, hogy otthon szükség van rám, és ezért tavaly úgy döntöttem, hogy családostól visszaköltözöm Marosvásárhelyre. De Gáspárik Attila megértette velem, hogy hiába lett Ő a Nemzeti Színház igazgatója, semmi nem változott, csak a kirakat. Akkor dühös voltam, hogy egy visszatelepedni vágyó volt kollégát, játszótársat utasít vissza, miután fűt-fát ígért, azzal az indokkal, hogy: „István, kár hogy nem tanultál a kudarcaidból”.

Mára azt mondom, hogy örülök, hogy nem a kudarcaimból, hanem a sikereimből tanultam és hogy Gáspárik megakadályozta, hogy egy olyan színház tagja legyek, melynek élére igazgatót az erdélyi politikai elit állított. Boldog vagyok, hogy nem tértem vissza egy olyan színházhoz, melynek az igazgatója nyakig ül a politikában és közben az összes magyarországi lapnak azt nyilatkozza, hogy Erdélyben a színházak politikától mentesek. Politikusból jó szervező lehet, de jó színházigazgató soha. Ezt már többször bizonyította a marosvásárhelyi színház.

   Sepsiszentgyörgy?

   K.I.: Az igazgatónak és a társulat néhány tagjának állandóan az a kényszerképzete, hogy én akarok a színház igazgatója lenni. Sok évvel ezelőtt valóban megkerestek, hogy pályázzak, de már ifjúkoromban is láttam, hogy nem a pályázat dönti el, ki lesz egy erdélyi teátrumban igazgató. Erdélyben egy színházat megpályázni semmi értelme. Például ha az önkormányzat pályázat kiírását emlegeti, Bocsárdi – aki nagyon hosszú ideje igazgatja a Tamásit – hisztirohamot kap a sepsiszentgyörgyi szűk értelmiségi körrel együtt.  Így Bocsárdinak még a nyugdíjig van ideje, hogy az adófizetők pénzéből a város szűk értelmiségének gyártson előadásokat, ami természetesen díjakat nyer, mert a díjat az kapja, akinek adják. A baj csak az, hogy a Tamási Áron Színházban egyre kevesebben ülnek a nézőtéren és a társulatban egyre elviselhetetlenebb a feszültség. Közönség nélkül nincs se jó, se rossz színház.

   Máshol sem próbáltál elhelyezkedni?

   K.I.: Egyetlen helyre, Nagyváradra, ahová e-mailben jelentkeztem, de választ a mai napig nem kaptam. Ezek után eszembe sem jutott, hogy bármelyik prózai színházat megkeressem, mert mindegyikben az őskövületek uralkodnak vagy az örököseik. Az erdélyi magyar színjátszás kényszeresen utánozza a román színházi stílust; magyarul akarnak román színházat csinálni és ez engem nem érdekel se színészként, se nézőként. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az a jó színház, ahol operett és zenés darabok mennek, vagyis a könnyű műfaj a domináns, szerintem lehet Csehovot és Shakespeare-t is rendezni úgy, hogy azt megnézzék. Mindenkinek meglehet az elképzelése a színházról, de azt gondolom, hogy ha valaki húsz évig vezet egy színházat úgy, hogy nincs jelen a hétköznapokban, csak akkor, amikor rendez, az számomra elfogadhatatlan, és sajnos ez a fantomigazgatás jellemző Erdélyben. Vagy tanítanak, vagy rendeznek valahol, így az alattvalók végzik az irányítást, míg a direktor véresre keresi magát. Utasítgatnak, mint a kollektív elnökök, hol telefonon, hol levélben, hol az újság hasábjain üzengetve, ejnyebejnyézve, kiszolgátatott állapotban tartva színészt, díszítőt, kellékest, portást, akik annak ellenére, hogy éhbérért dolgoznak, nem merik szóvá tenni a sérelmeiket, mert kirúgják őket, vagy addig üldözik, míg önként felmondanak. Az erdélyi színész akkor jó, ha nem pofázik, tűr, így esélye van egy társulatnál a nyugdíjig kihúzni, hogy aztán öregkorára a város megbecsült sétáló polgára legyen.

kátai a rendezővel_DSC0257.jpg   Beszélgessünk kicsit a Báthoryról, ez most eléggé aktuális. Nemrég volt a Budapesti Szabadtéri Fesztivál keretében a bemutatója a Margitszigeten és Erzsébet mellett tiéd a másik főszerep. Hogy talált rád?

  K.I.: Idén elmentem Kolozsvárra az Operába meghallgatásra. Szerepet ajánlottak. Elfogadtam. Már a meghallgatás után említette Szép Gyula igazgató úr, hogy valószínűleg lesz egy musical, amiben számítanak rám, de akkor még nem volt biztos a dolog. Amikor a Báthory musical-opera biztos lett, elmentem arra a meghallgatásra is, amin a rendező is jelen volt, ezután kaptam meg Walter szerepét. Az pedig külön öröm volt számomra, amikor kiderült, hogy Novák Péter koreografálja az előadást. Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhattam Bagó Bercivel, akinek a munkásságát régóta figyeltem; mindig is egy érdekes és lázadó fickónak láttam. Mindig arra gondoltam, hogyha vele dolgoznék, akkor biztos jól megszorongatna, aztán nem az lett belőle. Egy színpadra visszatérő színésznek nem lehet nagyobb álma, mint hogy egy ilyen rendezővel dolgozhasson – majdnem elérzékenyülve mondom – ő volt az, aki újból megszeretette velem a színházat és a próbákat. Köszönet érte.  Összességében jó munkát végeztünk, de ehhez kellett Novák Péter,  Bagó Berci, Pejtsik Péter, Szomor Gyuri, a társulat, a műszak, szóval mindenki, aki valamit is hozzátett ehhez a produkcióhoz. Nagyon jó munka volt.

   Arra nem gondoltál, hogy oda szerződj?

  K.I.: Nem tőlem függ. A következő évadban többnyire Kolozsváron játszom. Nagyon megkedveltem ezt a társulatot.

   A darabban szinte csak a te karaktered volt kitalált, ez nem okozott nehézséget neked? Mennyire volt testhez álló ez a szerep?

   K.I.:  Tulajdonképpen ez egy nyomozó-sablon, hogyha nézed a tévét, akkor van legalább öt ilyen sorozat, amelyben a nyomozók „nyomoznak” és kicsit szerelmesek is lesznek. A nagy különbség az, hogy Waltert a kusza történelmi háttér ismeretében kellett megformálni. Az pedig külön jól jött, hogy bár engem nem ismert az író, rám írta a szerepet. Szomor Gyuri jó dalokat írt: énekelhetőek, szerethetőek, így már csak az maradt nekem, hogy jól eljátsszam. Ezért Bagó is és én is mindent elkövettünk. Hogy az eredmény milyen lett, azt a nézőre bízom.

   Te egyetértesz-e Walterrel, szerinted is áldozat volt Erzsébet?

  K.I.: A történelem során az egyház szolgái ártatlan nőket végeztek ki, mert azt találta ki néhány marha, hogy ők boszorkányok. Pedig csak szépek voltak, okosak, ezért szerencsétleneket addig kínozták, amíg azt vallották, amit e derék papok hallani akartak, majd utána egy nagy máglyán elégették őket. Sajnos napjainkban is történik boszorkányüldözés. Nemrég Romániában egy ortodox pap addig űzte az ördögöt egy apácából, míg szerencsétlen elviselhetetlen kínok közt meghalt. Ez a pap ma szabadon él és a hívő sereg szentként tiszteli.

Szóval a Báthory-ügyben azt tartom valószínűnek, hogy Erzsébet földjeire és a birtokaira fájt leginkább mindenkinek a foga és a kínzás alatt valló nőktől olyan bizonyítékokat gyűjtöttek, ami alátámasztja, hogy Erzsébet egy vérszívó gyilkos volt. Nem is történt semmilyen hivatalos ítélet. Igazi bizonyítékok hiányában egyszerűen fogták Erzsébetet és befalazták a saját várába, ahol a sötéttől és a magánytól megőrült. Én nem hiszek az igaznak vélt, leírt történelemben; nem lehet egyetlen olvasatot sem kizárólagossá tenni. Sajnos az egyház, a politikusok, a tanárok ilyen kizárólagosságra építenek, ezt nyomják az agyakba, és sajnos a tankönyvek is azt sugallják, hogy csak az az igaz, ami oda van írva. Ezért én nem hiszek a politikusoknak és nem hiszek semmilyen papok által kitalált vallásban, csak a „lázadás vallásában.” De legfőképp magamban hiszek, a szeretetben és az emberben.

   Mi adja az opera jellegét a darabnak?_DSC02520.jpg

   K.I.: A kolozsvári szerepek egy részét operisták éneklik, meg a hangszerelés is inkább húz az opera felé, mint a musical felé. Ez egy ilyen „kevert” dolog. De jól kevert.

   Szeptember 15-én lesz a bemutató a Kolozsvári Magyar Operában. Szerinted hogy fogadja majd a kolozsvári közönség? Hiszen ha jól tudom, akkor Erdélyben még az operett éli az aranykorát, a musicalek egyelőre nem annyira ismertek.

   K.I.: Valóban nagyon kevés musicalt játszanak Erdély-szerte a kőszínházakban, ami nagy hibája az erdélyi színjátszásnak. Hibája és bűne. Nagy bűne, hogy a Marosvásárhelyi Színművészeti karon nincs érdemben zeneoktatás, nincs szakértelemmel vezetett hangképzés. Ezért Erdély-szerte a prózai színházakban nemigen lehet jó zenés darabot látni, kevés a jól éneklő színész. Ezért inkább a színházak nem játszanak zenést, vagy ha igen, nagyon kiderülnek a hiányosságok. Számomra otthon élvezhetetlenek a zenés előadások, köszönhető ez a rossz technikai felszereltségnek is, a rossz beidegződésnek és hozzáállásnak, hogy a zenés színház nem színház, aztán mikor üresedik a nézőtér, akkor mégis elővesznek egy zenés darabot és megcsinálják rosszul, kitépve egy-egy zenés darab lelkét: a zenét és a zenekart. Az még a jobbik megoldás, mikor nem sercegő zenei alapra kornyikálnak fahangon a színészek. Egy marosvásárhelyi színis hallgató mesélte, hogy tanára hangképzés gyanánt alsógatyára vetkőztet mindenkit, hogy lássa, ki mennyire lélegzik helyesen. Biztos ez egy nagyon felszabadító módszer, csak köze nincs az énekléshez.

Kicsit eltértem a kérdéstől, de visszatérve rá, én abszolút nem félek a fogadtatástól. Hiszen Kolozsváron egy zenés színházhoz szokott közönség van, érthető a történet, jók a dalok, minden a helyén van, a munkánkat tisztességesen elvégeztük. Innen már sínen van a dolog. Ízlés dolga, hogy kinek hogy tetszik majd, ha megnézi. Azt gondolom, hogyha egy társulat felszabadult és minden játszó személyen látszik, hogy szívvel-lélekkel csinálja, élvezi minden pillanatát az előadásnak, akkor bármilyen is az írott mű, a közönség jutalmazza. Ebben a produkcióban pedig, így a bemutató előtt, óriási munka és öröm van mindenki részéről.

   Kolozsváron kívül az őszi évadban még hol láthat téged a nagyközönség?

  K.I.: Ezt a szerepet továbbra is fogom játszani, és december 31-ére felkértek egy kabaré show-műsorhoz az Operában. Készülök rá és nagy vágyam – másfél éve olvasgatom –, hogy Eric Bogosian Sex, Drugs, Rock&Rollját színre vigyem. Úgy gondolom, hogy talán eljutottam oda, hogy egyedül is színpadra álljak, Bogosian darabja pedig egy elég jó sztori, már a címe is mutatja. Szeretném, ha még ebben az évben megvalósulna. Albert Mária fordította, Rusznyák Gábort kértem fel rendezőnek, és úgy néz ki, hogy el is vállalta. Remélem, hamarosan elkészülök vele.

Báthory Erzsébet musical-operáról és a játszási időpontokról  ITT olvashatsz.

Ajánló: Szomor - Pejtsik - Miklós: Báthory Erzsébet - musical-opera

Az interjút készítette: Piross Csilla
 

Címkék: Budapest Erdély Interjú Báthory Kátai Kulltúrpart Koloszvár

Idemigráltak I.rész

 2011.12.13. 13:18

 

"Budapesten  mindenki bedőlt a pénz csapdájának. Legalább egyszer."
Unatkozott, "kattintgatott" és az igazgatói széket Jobbágytelkére cserélte.

 

 

 

Annak ellenére, hogy a magyar – román kapcsolatok terén politikai szempontból még mindig sok a megoldatlan, elhallgatott probléma mára több mint 9800 magyar tőkerészesedésű vegyes vállalat működik Romániában.

A számok azt mutatják, hogy mindkét irányból igen nagy az érdeklődés a gazdasági kapcsolatok fejlesztése iránt. A magánszférában az erdélyi magyarság bizonyos lépéselőnyhöz jutott, hiszen nagy része ismeri a magyarországi helyzetet és modelleket, sokakat rokoni, baráti kapcsolatok kötnek Magyarországhoz, amelyeket sikerrel kamatoztatnak az üzleti életben.

Ennek köszönhetően a vállalkozásokra, kezdeményezésekre fogékony réteg körükben lényegesen korábban jelent meg, és hatékonyabban kezdett működni, mint a román lakosság körében. Az említett okokból a romániai magyarság számára létfontosságú a magánvállalkozásokban való részvétel. Ez az a terület, ahol a legkevesebb intézményes akadályba ütközik a magyar vállalkozó, ahol - mind a szolgáltatásban, mind a termelésben - igen könnyen találhatók jól jövedelmező, jelenleg is ellátatlan területek de ezen területek felfedezéséhez, szükséges tanulmányozni a Romániáról és Magyarországról elérhető információkat hiszen a földrajzi közelség nem jelenti a kultúrák és a szokások azonosságát.

 Románia első egyesítése 1600-1601 fordulóján a románok (vlahok) vajdája, Vitéz Mihály (Mihai Viteazu) elfoglalta Erdélyt, és mindhárom fejedelemséget, Moldvát, Havasalföldet és Erdélyt is uralma alatt egyesítette. Ez azonban mindössze pár hónapos uralkodást jelentett, de ez elegendő volt ahhoz, hogy az utókór az erdélyi városok többségében kevésbé jól sikerült Vitéz Mihály szobrokat helyezzen el, ezzel hódolva a Nagy Vezér emlékének.

Az újraegyesítés 1918. december elsején következett be, és ez a nap lett a románság legnagyobb nemzeti ünnepe, a román-magyar viszony legneuralgikusabb eseménye.

Romániában a hivatalos nyelv a román, mely nyelv kialakulását a román kontinuitás elméletét valló nyelvészek szerint i.e. 229-re teszik, de az első fennmaradt román szöveg, egy kereskedő tollából fogant levél, ami 1852-ben íródott cirill betűkkel Brassó polgármesteréhez.

Romániában a beszélt idegen nyelvek közül a legelterjedtebb a francia, mivel a diktatúra éveiben szoros kulturális és gazdasági kapcsolatot ápolt a két ország, ezért az iskolában fő idegen nyelvként oktatták a francia nyelvet. Ma már a legfontosabb idegen nyelv az angol, a németet kevesen beszélik.

A román emberek büszkék rugalmasságukra, nyelvtudásukra, lendületességükre, bíznak magukban és az ország ütemes fejlődésében.

A 22 millió lakos nagy része szegény és életfeltételei messze elmaradnak a Nyugat Európában szokásostól. Az üzletekben ugyanazok a termékek megtalálhatók, mint Európában bárhol, de sokan az alapélelmiszereket is alig tudják megvenni maguknak.

Hatalmas méreteket ölt a fiatalkorú bűnözés, a korrupció és a feketegazdaságban való tevékenykedés.

A románok közt nagyon nagy az összetartás egymást nagyon segítik. Szeretnek kiadósakat enni, mulatni. Kedvenc italuk a tuika (gyenge gyümölcspálinka), szeretik a jó bort és a szép nőket.

A nőkről általában rossz a férfiak véleménye, nem kezelik egyenlő partnerként, elvárják, hogy a nyolc órás munka után háztartást vezessenek, és gyereket neveljenek. A férfiakkal szembeni elvárás a szocializmus bukása utáni időszakban változott, de ezt nagyrészük figyelmen kívül hagyja, talán ennek tulajdonítható a válások magas száma.

Jelentős szerepe van a családokban az autónak, a háznak, a mobiltelefonnak.

Romániában is megtalálhatók a nagy divatcégek üzletei, de az öltözködésben inkább az olcsóbb ruhaneműket részesítik előnybe. Szeretik a feltűnést keltő bőr és műszálas holmikat, amit általában feketén a piacokról szereznek be.

Románia egyes részein jelentős magyar etnikum él. A magyarok és románok közti viszony nem kielégítő, olykor feszült.

Számottevő még a roma kissebség. Egyes felmérések szerint egymillióra becsülik a populációt. A cigányság helyzete Romániában riasztó, életszínvonal tekintetében hatalmas a különbség a romák és a többségi lakósok közt.

E két számottevő etnikumon kívül Románia területén még élnek szászok, görögök, makedónok.

A múltbéli iparfejlesztés eredményeként a környezet súlyosan károsodott, és sajnos ma is fellelhető néhány üzem mely veszélyt jelent a környezetre.

Romániában a hatalom és a tekintély fontos tényező a mindennapi életben. Az együttdolgozó emberek általában beosztásuk alapján értékelik egymást, legtöbbször figyelmen kívül hagyva a szakmai és emberi tulajdonságokat.

A munkavállalók általában félnek az igazgatótól, akit egyébként ritkán látnak, de a szelleme számukra mindig jelen van.

Az alkalmazottak versengnek az igazgató kegyeiért, ezért cselekedeteiket, döntéseiket igyekeznek úgy alakítani, hogy az az igazgatónak tetsző legyen.

Egy román cégvezető, vendégeivel általában kedves és szívélyes, alkalmazottaival viszont hűvös és kimért. Jellemzően román szokás, hogy az egyszerű alkalmazott köszönését a „főnök” nem fogadja.

Egy román cégnél nagyon fontosak a rangok, titulusok. Mivel a korrupció és a feketegazdaság nagymértékben uralja a román piacot, ezért a politikai kapcsolatoknak nagy jelentősége van.

Az alkalmazottak általában rettegnek az újtól, a változástól. A szabályokat, rendelkezéseket eltérően értelmezik, éppen mikor mi előnyösebb. A határidőket igyekeznek minél későbbi időpontra tenni, mert félnek attól, hogy a munka nem készül el, és a mindenható főnök elbocsátja.

A román munkavállalók nagy általánosságban nem törekednek a tökéletes munkára, legtöbbször csak a fennálló problémát igyekeznek elhárítani, általában utolsó pillanatban végzik el a rájuk bízott munkát.

A románok magukat nagyra becsülik, erényeiket gyakran hangoztatják, bizalmatlanul kezelik az idegent, a magyarokkal szemben ez a bizalmatlanság erősebb. Hajlamosak a tények ismeretének hiányában döntéseket hozni és ítélkezni.

A Magyarok a kilencedik század második felében telepedtek le a kárpát medencében. Államalapítójuk Szent István 1000- ben királlyá koronáztatta magát. István uralkodása alatt, a hatalom alapja a földbirtok volt, ekkor alakul ki a királyi vármegye szervezete, a királyi udvarból, mint központból irányított közigazgatás hierarchiája.

Elindul a papképzés, ekkor honosodik meg a szerzetesség, bencés apátságok alakulnak. Az egyház gazdasági hátterét István, hatalmas birtokállományokkal és a lakosságra rótt egyházi tizedszolgáltatási kötelezettség elrendelésével teremtette meg.

A magyarok első királya az új rendet és szervezetet törvényekkel is igyekezett megerősíteni.

Magyarországon a hivatalos nyelv a magyar.

A nyelvtudomány nyelvünk történetét különböző szakaszokra osztotta.

Az ősmagyar korra mely az ugor nyelvközösség felbomlásától a honfoglalásig tartott. Ebből a korból nincsenek írásos emlékek, csupán a rokon nyelvek történetéből lehet következtetni a nyelv akkori állapotára.

 Az ómagyar korra, ami a honfoglalástól a mohácsi csatáig (1526) tartott, ahonnan az első latin betűs írásos emlékeink származnak.

A középmagyar korra, ami a mohácsi csatavesztéstől (1526) a felvilágosodás koráig (1772) tartott. Ebben a korban kialakul a magyar nyelvű irodalom, ekkor születik meg az Új Testamentum fordítása (1541) és az első teljes Biblia fordítása (1590). Ebben a korszakban alakul ki a magázó forma.

Az utolsó korszak az újmagyar kor mely 1772-től kezdőn napjainkig tart, hisz szókincsünk napjainkban is állandóan változik, egyre több idegen és tükörszó kerül nyelvünkbe.

A magyarok idegennyelvtudása, a felmérések (Eurosat) szerint a legrosszabb az unióban. A lakóság 75% egyáltalán nem beszél idegen nyelvet. A nyelvészek ezt a jelenséget Magyarország nyelvi elszigeteltségével magyarázzák.

Beszélt idegen nyelvek: angol, német, az orosz nyelvet ma már nagyon kevesen beszélik.

A magyar emberek büszkék a történelmükre, a magyar tudósok felfedezéseire, a sportolók teljesítményére és az egykori aranycsapatra.

Szeretik a jó borokat, a zenét és a tv-ben futó show-kat, sorozatokat.

Öltözködésük általában ízléses, vendégszeretetük messze földön híres, a vendég kívánságát leseik és finomabbnál finomabb ételekkel traktálják őket.

A köszönési formák tiszteletet, jó kívánságokat fejeznek ki. A városokban egyre elterjedtebb a tegezés, ami a nyugati munkastílus elterjedésének köszönhető, faluhelyen inkább a magázódás érvényesül, ahol általában mindenki ismer mindenkit és mindenki köszön mindenkinek, az „újonnan jött idegent” kitárgyalják.

A pénzhajhászás a kapitalizmus az elidegenedéshez vezetett, ezért manapság baráti, avagy szűkebb családi körök találkoznak, ellenben a lakodalmakon még ma is, részt vesznek a távolabbi rokonok, ismerősök is. Vidéken az ifjú pár jó néven veszi, ha értelmetlen ajándékok helyett pénzzel, ajándékozzák meg őket.

A házasság imázsa egyre romlik, a születési szám nagyon alacsony, a bevándorlók száma növekszik.

A nők megítélése pozitív, az anyát a nemzet és a család összetartójának tekintik.

A magyarok borivó nemzetnek tartják magukat, nemzeti italuk mégis a pálinka, de napjainkban a sört fogyasztják a legtöbben.

A magyar emberek szeretik a jó autókat, az utazást, a külföldi nyaralást.

Az etnikai kisebbségek közül a cigányság rossz helyzetben van.

Napjainkban, regénybe illő romagyilkosságok történnek, és egyre gyakoribbak az antiszemita, rasszista megnyilvánulások.

 

Romániában a hatalom és a tekintély fontos tényező a mindennapi életben. Az együttdolgozó emberek általában beosztásuk alapján értékelik egymást, legtöbbször figyelmen kívül hagyva a szakmai és emberi tulajdonságokat.

A munkavállalók általában félnek az igazgatótól, akit egyébként ritkán látnak, de a szelleme számukra mindig jelen van.

Az alkalmazottak versengnek az igazgató kegyeiért, ezért cselekedeteiket, döntéseiket igyekeznek úgy alakítani, hogy az az igazgatónak tetsző legyen.

Egy román cégvezető, vendégeivel általában kedves és szívélyes, alkalmazottaival viszont hűvös és kimért. Jellemzően román szokás, hogy az egyszerű alkalmazott köszönését a „főnök” nem fogadja.

Egy román cégnél nagyon fontosak a rangok, titulusok. Mivel a korrupció és a feketegazdaság nagymértékben uralja a román piacot, ezért a kapcsolatok uralkodnak a feladatok felett.

Az alkalmazottak általában rettegnek az újtól, a változástól. A szabályokat, rendelkezéseket eltérően értelmezik éppen mikor mi előnyösebb. A határidőket, igyekeznek minél későbbi időpontra tenni, mert félnek attól, hogy a munka nem készül el, és a mindenható főnök elbocsátja.

A román munkavállalók nagy általánosságban nem törekednek a tökéletes munkára, legtöbbször csak a fennálló problémát igyekeznek elhárítani, általában utolsó pillanatban végzik el a rájuk bízott munkát.

A románok magukat nagyra becsülik erényeiket, gyakran hangoztatják, bizalmatlanul kezelik az idegent, a magyarokkal szemben ez a bizalmatlanság erősebb. Hajlamosak a tények ismeretének hiányában döntéseket hozni és ítélkezni.

 

A magyar munkavállalók általában a könnyebb megoldásokat választják, kiskapukat keresnek, ügyeskednek. Munkájukkal nem azonosulnak egyetlen motiváció a pénz, nehezen vagy sehogy sem vállalnak felelősséget munkájukért, a hibákért másokat okolnak, és konfliktuskerülők.

Hiányzik az egész munkafolyamatot átlátó, komplex szemlélet, és nem jó csapatjátékosok. Hajlamosak az állandó panaszkodásra, és rugalmatlanok. A magyar dolgozóra nem jellemző a hosszú távú gondolkodás, lojalitásuk a céghez jövedelemfüggő.

A magyar vezetők passzívak, nem szeretik az egyenes beszédet és kommunikációs problémákkal küszködnek.

A megbeszélések, értekezések után gyakori a folyosói négyszemközti egyeztetés, a szakmai viták után az esti sörözés. Egy munkafolyamatban általában a határidő közeledtével húznak bele.

A főnökök szeretik azt gondolni magukról, hogy ők már felzárkóztak a nemzetközi elvárásokhoz. Az egzisztenciális különbségek nagyon nagyok a főnökök és beosztottaik között.

A parkolókban külön hely van fenntartva az igazgatóknak és menedzsereknek.

Az igazgatók irodájában általában csak a titkárnő irodáján keresztül lehet bejutni.

A magyarok általában kerülik a bizonytalan helyzeteket, szorongnak a váratlan eseményektől, frusztrálttá vállnak, ha nagyfokú változásokkal találják szembe magukat. Nagy valószínűséggel a magyarok messze híres pesszimizmusa a hírhedt alkoholizmusa a magas öngyilkosságok száma, magyarázat lehet a bizonytalanság kerülési hajlamra.

A magyarok embertársaikat inkább rossznak ítélik, meg mint jónak, bizalmatlanok és azt keresik, hogy egy ügy mögött kinek mi az érdeke, hátsó szándéka.

Véleményem szerint a két ország szervezeti kultúrájában a különbségek mellett több hasonló elemet találunk, amit az elmúlt negyven év, hasonló szociológiai, politikai és gazdasági mechanizmusával hozható összefüggésbe.

Jelenleg Magyarország és Románia stratégiai partnerek az Európai Unióban, s kultúráink inkább összekötnek, semmint szétválasztanak bennünket, s erre legjobb bizonyíték a sok-sok, együttműködésben kiaknázható párhuzamosság. 


Felhasznált irodalom

     1. Falkné dr. Bánó Klára, Kultúraközi kommunikáció, Püski Kiadó 2001

2.     Halasi Judit, Interkulturális kommunikáció, Scolar, 2004

3.     Rónai Andrá, Térképezett történelem, Püski Kiadó 1993

4.     Beke György, Atlantisz Harangoz, Szenci Molnár Társaság, 1993

5.     ISS –IBM A magyar munkaerő globális környezetben, Kutatás 2009

6.     Bariska István Mihály, Közép-Európa hosszú árnyéka www.ises.h (2007)

7.     Miszlivetz Ferenc, Mi lett veled Magyarország www.ises.hu (2007)

8.     Hofstede Geert, Managementul structurilor multiculturale, Editura

Economică, Bucureşti 1996

9. Helena, Cornelius, Shoshana, Ştiinţa rezolvării conflictelor, Editura

    Ştiinţifică şi Tehnică, Bucureşti 1996

   10.  Lehet-, nem lehet (Kisebbségi létértelmezések), Mentor 1995

 MÜTF.  2009

 

 

 

Kit sajnáljunk, most Márta Istvánt, mert jött a Dörner?

Van még elég ülep nyalatlan jobbról is balról is, és fejek is vannak miből nyelvek lógnak ki, hogy fényesre nyalják a párnás politikus seggeket, egy puha direktori székért.

Az ülep nyalás veszélyes: amnéziát okozhat!

De, a mellékhatásokról kérdezze meg politikus barátját, polgármesterét vagy a "magyar színházi szakmát".

"Teccetek volna forradalmat csinálni"-jut eszembe egy szállóigévé vált mondás.

Zappe László az Új Színházról (2011. július)
Márta István Új Színháza egy részint zavarba esett, elbizonytalanodott, részint igénytelenségbe süppedt s főképp egy kulturális igénytelenségben felnövő, illetve már felnőtt új értelmiség szükségleteinek felel meg.

A pályázati rendszernek voltak és vannak is anomáliái, és a színigazgatói kinevezések csaknem kivétel nélkül ezen anomáliák mentén történnek. Véletlenszerű kivételképpen olykor a művészi teljesítmény, az értékelv is érvényesül. De ezek valóban azok a kivételek, amelyek a közkeletű ostobaság szerint erősítik a szabályt.
Meggyőződésem azonban, hogy Székely Gábor színházát nem elsősorban a kinevezési szisztéma idiotizmusa buktatta meg. Az maga is csak tünet. Ugyanannak a tünete, amiért az az Új Színház, amelyet nagy ambíciókkal és meglehetős szakmai-értelmiségi rokonszenvtől kísérve Székely Gábor a művészeti vezető Ács Jánossal, valamint tanítványaival létrehozott, négy év alatt nem tudott igazán hatékonnyá válni, nem tudott olyan átütő sikert elérni, hogy léte megkérdőjelezhetetlen legyen. Az a fajta színházcsinálói morál, ethosz, amelyet Székely Gábor képviselt, akkorra kiment a divatból.

  

Forrás: http://www.szinhaz.net/index.php?option=com_content&view=article&id=36108%3Aegy-trendi-szinhaz&catid=56%3A2011-julius&Itemid=7

Schilling Árpád

Mielőtt elfelejtenénk. Az Új Színház elnevezésű intézményt 1994-ben Székely Gábor alapította. Erről a tényről a jelenlegi Új Színház honlapján nem található információ. Székely Gábor 1998-ban botrányos körülmények között volt kénytelen elhagyni a színházat, mert az akkori városvezetés (dr. Schiffer János, MSZP – kulturális alpolgármester, illetve Körmendy Ferenc, SZDSZ – kulturális bizottsági elnök) véleménye szerint „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”. Az akkori városvezetés – Székely ellenében – Márta István pályázatát tartotta támogatásra érdemesnek. Márta István tehát 1998 óta vezeti a Székely Gábor névadásával létrejött intézményt. Az akkori időkben a szakma egy bizonyos része szolidaritását fejezte ki Székely Gábor mellett, mert a Kossuth díjas rendező négy év utáni leváltását indokolatlannak és elhamarkodottnak tartotta, illetve felmerült a politikai alku vádja is. A szolidaritási hullám aztán – ki tudja miért – gyorsan elült. 

Forrás: http://www.revizoronline.com/hu/cikk/3654/dorner-gyorgy-az-uj-szinhaz-elen/

 

Kárpáti Péter

Amikor Székely Gábort felkérték, hogy alapítsa meg az Új Színházat, hatalmas lelkesedéssel dolgoztunk, egészen addig, amíg Székely Gábort hihetetlenül méltatlan körülmények között leváltották.


Forrás: http://www.orkenyszinhaz.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=149%3Anyilt-proba-a-magyar-drama-napjan-az-oerkeny-szinhaz-partolo-tagjainak&catid=7&Itemid=25

Bóta Gábor-Márta István

 Hogy döntötted el, hogy pályázol Székely Gábor helyére? Potenciális színházigazgató ellen a mai napig nem nagyon szokás pályázni.

Én nem Székely Gábor ellen pályáztam. Ács Jánossal együtt, egy ismert terepen - hiszen ő itt volt főrendező, én pedig zenei vezető - volt elképzelésünk arról, hogy milyen színházat szeretnénk csinálni. Erről írtunk egy dolgozatot, ezt beadtuk, és elfogadták.

Mégiscsak az volt a tét, hogy vagy te vagy Székely igazgat.
Nem egészen. Székely Gábornak megromlott a kapcsolata a fővárossal. Ők mindenképp váltani akartak. Ha nem velem, akkor mással. Én Székely Gábort nagyon becsültem, becsülöm. Ám nekünk más volt az elképzelésünk arról, hogyan lehet közönségbarát művészszínházat csinálni. Ez volt a tét. De azóta is egyfolytában azt hányják a szememre, hogy pályázni mertem, hiába volt tizenötéves színházi, gyakorlati tapasztalat a hátam mögött. Hogy egy kollégádat idézzem: bűnrészes vagyok Székely "megbuktatásában". És meg is kérdeztem a kollégádtól, hogy ez az "ősbűnrészesség" meddig fog tartani. Mosolygott, és érzem, hogy holtomiglan így lesz. Az Új Színház lehet bármilyen sikeres, a néhány hangadó kritikus által ránkragasztott bélyeg örökre rajtunk marad.

Forrás: http://www.kritikaonline.hu/kritika_06marc_cikkek_martaistvan.html

 

Cserhalmi György

 "Alig kaptunk pár évet az Új Színházban. Az első évben kaszáltunk egy nagyot, a legjobb társulatnak kiáltottak ki, aztán 1998-ban a Fővárosi Önkormányzat kiakolbólította az igazgatót, Székely Gábort, vele együtt lavórnyi Kossuth-díjast, Csomós Marit, Udvaros Dorottyát, Sinkó Lászlót és engem. A főváros Székely túlköltekezésére hivatkozott, de az illetékesek elfelejtették hozzátenni, hogy szigeteltetnie kellett a felújított épületet, mert kristálytisztán lehetett hallani a stúdióban, mit suttognak a nagyszínpadon. Ez csak kifogás volt, kellett az épület a Pesti Broadway-koncepcióhoz. Azóta nem tértünk magunkhoz. Székely Gábor ugyanúgy nem hajlandó beszélni erről, mint ahogy arról sem, mi romlott el a Katona József Színházban közte és Zsámbéki Gábor között, mielőtt 1989-ben onnan távozott."

Forrás: http://www.nol.hu/archivum/archiv-481763


Novák Eszter
Aztán a politika szeszélyes és ostoba vihara kihúzta a lábunk alól a talajt. Ocsmány módon leváltották Székely Gábort. A rendszerváltás után ez egyike volt az első, értéket és szakmaiságot nem ismerő politikai döntéseknek. Azóta úgy megszoktuk ezeket, mint a szennyezett csapvizet.

Végtére is szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nemcsak azért, mert legalább ez a négy év megtörtént velünk, hanem mert illúzióink és reményeink már jókor szertefoszlottak. Ahogy mi „nem váltottuk be a hozzánk fűzött reményeit” néhány kultúráért felelős előembernek, hát mondhatom a rendszerváltó, hősi fiúk sem váltották be a mieinket.
(Szakmánkból később sokan részvéttel adóztak.)

Forrás :http://www.kulturpart.hu/cikk/1963/draga_gyurka

Marozsán Erika:

Negyedik éve Székely Gábor igazgatott, mégis kiírtak pályázatot a posztra. Ács János és Márta István, azzal a hazugsággal jelentkeztek, hogy a társulat mellettük áll. Azt, hogy a Székely nem nyert felfoghatatlannak tartottuk. Huszonhárom évesen ezt megélni teljes téboly, nagy pofon volt. Bár az egész szakma erről beszélt, nem igazán fogott össze. Ezután a Horvai behívott és elmondta, hogy telefonálgat az érdekemben.

Forrás: http://szinhaz.hu/interjuk/39758-egy-igazi-sally

Sinkó László:

Annak idején az Új Színház tagja voltam. Székely Gábor igazgatót a főváros kulturális vezetése 1997-ben leváltotta. Azzal érveltek: előadásaink nem elég sikeresek. Tudtuk, ez csak álindok, egyébként a szakma kiállt Székely mellett. Nem ismerem az ügy hátterét, nem mennék bele. Akkor mindenből elegem lett. Nem akartam többé olyan színházakhoz tartozni, amelyeket láthatatlan erők irányítanak.

 

Forrás: http://www.168ora.hu/cikk.php?id=499

 

Kecskés Karina:

  - Amiatt, hogy a szakmában nagy tekintélyű Székely Gábortól elvették a színházat, sokáig az Új Színház feketebáránynak számított. Ezt nyilván önök is érezték.
- Természetesen azt mi is éreztük, hogy a szakma bizonyos mértékig kirekesztett minket.
- Hiszen az Új Színházból tűntetően sokan elmentek azok közül, akik Székely csapatához tartoztak, Csomós Maritól Cserhalmi Györgyig.

Forrás:http://kecskeskarina.szinhaz.org/interjuk.html


Pilinszky

 2011.05.18. 21:51

"Nem gondoltak a rózsakertre,
és elkövették, amit nem szabad.

     

Ezentúl üldözöttek lesznek
és magányosak, mint egy lepkegyűjtő.
Üveg alá kerűlnek valahányan.

        

Üveg alatt, tűhegyre szúrva
ragyog, ragyog a lepketábor.
Önök ragyognak, uraim.

        

Félek. Kérem a köpenyem."

    

Köztünk élő lélekgyilkosok

 2011.01.15. 16:14

A bíróság előcsarnokában komoly arckifejezéssel lépett oda hozzám a vallomástételre beidézett elvtársnő és minden átmenet nélkül beszélni kezdett hozzám:

"Milyen kellemetlen hogy itt kell találkoznunk ilyen helyzetbe hogy én most magáról kell nyilatkozzak de meg kell tennem mert maga akkor ott elragadtatta magát ha akkor ott a gyűlésen nem szólal fel még ma is ott lehetne a helyén annak ellenére hogy már nagyon sokan nincsenek ott talán épp amiatt hogy magával egyetértettek tudja vannak idők mikor nem kell hősködni nem érdemes az igazságot keresni eszébe kellett volna jusson hogy magának családja van hogy milyen nehéz manapság munkát találni szegénykém de csak lesz valahogy. Van már munkája? Hallottam volt a Minisztériumban? Kinél is? Nekem a főosztályon dolgozik a rokonom…"

Üres tekintettel hallgattam a kirúzsozott, agyonpúderezett elvtársnőt, kinek beszéd közben a szájából néha elővillant rúzsfoltos műfogsora, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a megfáradt, rosszindulatú, semmittevő, haszonleső, mindennapjainkat megkeserítő, nyakunkon hagyott elvtársak és elvtársnők mikor fognak már végleg eltűnni az életünkből.
Mikor már épp készültem otthagyni az elvtársnőt, arra lettem figyelmes, hogy a ráncos száját beborító vörös rúzsánál is vörösebben villogó betűk jelentek meg a homlokán.

A betűk szavakká, a szavak mondatokká álltak össze és az elvtársnő homlokdeszkáján jól olvashatóan egy idézet vált láthatóvá:
A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint a bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”

Hatvan éve, hogy a nagyapám családját, a kommunisták kisemmizték, megbélyegezték, földönfutóvá tették.
A bűnük az volt, hogy nem voltak hajlandók lemondani verejtékes munkával megszerzett vagyonukról a haszonlesők javára.

Az apámék deportálása óta hatvan év, a kommunizmus bukása óta két évtized telt el. Döbbenetes azt tapasztalni, hogy a bukott eszme haszonlesői még mindig köztünk járnak, ítélkeznek, egymást erősítik a hazugságban és a mai napig, ártatlan emberek életét teszik tönkre. Gátlástalanul hazudnak, lopnak, csalnak, legtöbbször büntetlenül. Politikai és anyagi túlélésük érdekében az erények és értékek teljes relativizálásában érdekeltek.
Csak reménykedhetek, hogy a gyerekeim életéből már eltűnnek ezek a haszonleső lélekgyilkosok.
 

Ma felhívott az ügyvédem és egy kérdést tett fel nekem:
- Művész úr, már a tárgyalás után meg akartam kérdezni magától, hogy én vagyok hülye vagy maga is látta az elvtársnő homlokán azt a vöröslő Márai idézetet...

Adalék

Édesapám testvére Kátai Károly így emlékszik vissza a kommunisták gaztetteire:
„Július elején hivatalosan is megalakult a kollektív gazdaság, szervezték, hogy az emberek társuljanak...
Ám az emberek nem akartak beállni, botokkal, munkaeszközökkel a néptanács elé vonultak, és elégették a belépési nyilatkozataikat. A lázongáskor a román hadsereg, a milicisták és a Szekuritáté bekerítette a települést, két embert le is lőttek*...
Teherautókba tuszkoltak, azokon Brassóig szállítottak, majd marhavagonokba helyeztek, ahogyan az a holokauszt idején is történt. Alig álltunk meg párszor, minket, a gyerekeket küldtek el ivóvízért az állomásokon. Végül megérkeztünk Casimceába, egy Tulcea megyei községbe. Az én családom nyolc hónapig élt ott, a többiek viszont hat év múlva költözhettek Szentgyörgyre. Mi azért voltunk „szerencsések”, mert néhány évvel korábban, 1947-ben édesapám befogadott egy csángó családot, sőt, később anyagot adott nekik, hogy házat építhessenek. A családfőből párttitkár lett, amíg mi Casimceán éltünk, és az ő közbenjárására engedtek haza bennünket...
Egy évvel később, 1952-ben felraktak szekérre, bevittek Szentgyörgyre, és letettek az utca szélére – ez volt a „népakarat”, ahogy mondták. Földönfutók lettünk, hiszen lakást nem adtak, édesapám egyik barátja fogadta be a családunkat az előszobájába, lassan álltunk lábra.“( Székely Hírmondó 2010)

*1950. szeptember 22-én Gidófalván két fiatalembert, Zsigmond Andrást és Jancsó Vlmost kivégeztek, hat családot kulákság vádjával Dobrudzsába száműztek, miután a faluban  lázadás tört ki az erőszakos kollektivizálás ellen.


Talpra Agyar!

 2010.12.18. 17:30

Holnaptól pirosfehérzöld köldökzsinórt növesztek és alázattal fogom szavalni a Nemzeti Színház küszöbén: Talpra Magyar!

V.A elárulta, hogy megengedhetetlennek, butaságnak vagy rendkívül szemtelen provokációnak tartotta, hogy Alföldi Róbert teret adott volna annak, hogy a Nemzetiben rendezzék a román nemzeti ünnepet, "magyarul Erdély elcsatolását". "Azért nem álltam ki a Nemzeti Színház elé Alföldi Róbert mellett tüntetni, mert sok mindennel nem tudok azonosulni, például ezzel a művészi iránnyal sem, illetve a román nemzeti ünnep ügye is felháborított"- tette hozzá V.A.

Hölgyeim és Uraim!
Engem az háborít fel, hogy mindenkinek a más fájdalma fáj.
Én Erdély szülöttjeként azt mondom, hogy mindenki a saját országával foglalkozzon, nem kell az én nevemben "agyarkodni". Az,hogy sikerült idáig féken tartani a gyűlölködést Erdélyben az annak köszönhető, hogy a román-magyar viszonyról sokan gondolkodunk úgy mint Alföldi Róbert.
Minket nem védeni kell a Románoktól, nem az elcsatolt területeket kell visszasírni nekünk, hanem elősegíteni , hogy a két nemzet békességben éljen ROMÁNIÁBAN!
Minden anyaországi azzal segít, ha minél többet tesz azért, hogy Románok és Magyarok Erdélyt közös hazájuknak tekintsék, ha minél többet tesz azért, hogy megakadályozza a szélsőséges eszmék beáramlását.
Minden anyaországi azzal tesz jó szolgálatot, ha mindent elkövet azért, hogy véget vessen annak a hisztériának amit szélsőséges körök generálnak.
Én Erdélyben születtem, jobboldali neveltetésben részesültem, magyarnak vallom magam, ennek ellenére Én is kiadtam volna a színházat, mert akár tetszik akár nem a Románoknak December 1. ünnep. És ők ünnepelni akarnak! Joguk van hozzá!
Azoknak, akiknek nagyon fáj December 1. tanuljanak meg méltó módon gyászolni.
Én megtanultam!

Egy nagyon kedves barátom szokta mondani: „Vesztes háborúkban nem érdemes részt venni.”

Ui.
Akkor most én hazaáruló lettem?

Szentgyörgyiek a színházról

 2010.11.25. 17:07

"Vidámságot, örömet okozó, kellemes produkciókat, operetteket, musicaleket kíván felszolgálni nekünk városunk vezetője" írta valahol Farkas Réka a Tamási Áron Színház körül kialakult botrány kapcsán.

Ez a kis filmcske túlmutat azon, hogy mit kíván a város vezetője.

 

 

Rakott karfiol

 2010.10.13. 17:14

Hogy mi sarkallja arra az emberfiát, hogy a rakott karfiolról írjon? A válasz egyszerű.Annyi helyen, annyi féle rakott karfiolnak nevezett valamit ettem, hogy kikívánkozik belőlem az, hogy mit gondolok én, erről a krétai eredetű káposztafélének a rétegléséről (réteg elléséről), mert a rakott brassica cretica convar botrytist csak látszatra egyszerű, elkészíteni.

A rakott karfiol elkészítéséhez elengedhetetlen a jókedv.

Téved, aki azt gondolja, hogy e csodálatos étek egy hétköznapi étel, lehet az is, ha hétköznap készítjük el, de én a hétvégét ajánlom.  Hétközben, a nem kellő odafigyeléssel elkészített rakott karfiol a menzák hangulatát, óvodáskori emlékeinket hozhatja elő, ahol e csodálatos zöldséget, löncs konzervhússal összekevert felismerhetetlen állagú trutyiként tálalták fel, hogy egy életre megutáljuk ezt az ízletes káposztafélét.

Kétes ízhatást érhet el az is, aki a - „Hogyan főzzünk gyorsan és egyszerűen”- címet viselő szakácskönyvből próbálja összekotyvasztani e zamatos zöldségfélét.Aki így cselekszik az annyit fog tudni e nagyszerű ételkölteményről, mint a Bűn és bűnhődésről, ha azt a 100 híres regény címet viselő könyvből olvassa el.

Az is hibát követ el, aki azt hiszi, hogy a rakott karfiol elkészítéséhez nem kell más, mint: víz, vaj, karfiol, prézli, rizs, hagyma, só, bors, paprika és egy kis darált hús. Ha csak ezekkel az alapanyagokkal rakjuk tele cseréptálunkat, kicsivel lesz jobb a végeredmény, mint egy harmadosztályú kifőzdében. Ha már saját konyhánkban készítjük el rakott karfiolunkat, az ne hasonlítson egy kifőzdében immel-ámmal összerakott darált hússal összekevert karfiolra. Én például a húst nem darálom és bele sem teszem, hanem a karfiol mellé tálalom, flekken formájában, így azok a vendégeim is ehetnek a karfiolomból, akik nem fogyasztanak húst. Két legyet ütök egy csapásra.

Szóval a rakott karfiol elkészítése úgy kezdődik, hogy elmegyünk a piacra és vásárolunk néhány fej karfiolt. Az se mindegy, hogy mit teszünk a kosarunkba.

„A karfiol akkor kiváló minőségű, ha teljesen fehér, a rózsarészek tökéletesen illeszkednek. Szabályos áruvá készítés esetén 2 körlevelet kell meghagyni úgy, hogy a rózsa kerületénél levágjuk a leveleket. Az alsó levélkör alatt közvetlenül kell levágni a torzsát. Ha ennél nagyobb vagy több levél van meghagyva, nagyobb a torzsa, az áru még II. osztályúnak sem tekinthető, függetlenül a rózsa állapotától. A pultokon nagyon sok ilyen rosszul kikészített árut lehet látni, az ilyet nem szabad megvenni.”

Tehát kiválasztjuk foltmentes, vízmentes (a leszedett terményt szokták alaposan meglocsolni, hogy az áru minél nehezebb legyen, hiszen súlyra fizetünk, felszedés előtt illene a növényeket alaposan beöntözni, de a termelők ezt a plusz költséget általában nem vállalják), sármentes (sárosan betakarított termésről a sár nem távolítható el, ez lemoshatatlan földszennyezést jelent, és számos tárolási betegségnek kiváltó oka) karfiolunkat, ügyelve, hogy a rózsák ne sérüljenek belehelyezzük a kosarunkba. Nem szatyorba, nylon zacskóba, hogy bepálljon, míg hazaérünk (kosárba helyezéskor csak a levélcsonkokat szabad megfogni, a rózsákat nem).

Feltételezhető, hogy alapfűszerek fellelhetők otthon a konyhánkban, és ha abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy még szerecsendió is maradt a téli hurkatöltés után akkor a zöldségestől egyenesen a kocsmába mehetünk.

Na nem lerészegedni, főleg ha autóval vagyunk, mert 0 a tolerancia és a karfiol is tönkre megy és ezzel együtt nincs kizárva, hogy az asszony kizár.

Szóval, ha az alap fűszereken kívül, otthon van maradék rizs (én apró szemű fehéret használok), hagyma, prézli, vaj akkor nem maradt hátra más, mint a kocsmában vásároljunk egy deci konyakot vagy egy deci whiskyt, amit a belső zsebünkben lapuló fém üvegecskébe töltetünk. (Ha van otthon bármelyik akkor a kocsma is kimaradhat, hogy örüljön az asszony.)Ezután betérünk egy borkereskedésbe, mert a karfiol szereti a bort.

„Az osztódáshoz nagy mennyiségű bór szükséges. Bórhiány esetén a rózsák differenciálódása akadályozott, sok apró, kifejletlen rózsarész keletkezik, a rózsák szélei megbarnulnak… a karfiol kiemelt bórellátásáról ezért gondoskodni kell.”

Összefoglalva: a rakott karfiol elkészítését érdemes alaposan átgondolni, mert ha a vásárlás után otthon derül ki, hogy néhány dolog hiányzik, oda a délelőtt és rakásunk csak egy rakást fog érni.

Én hazaértem. Kosaramból szűz rózsáimat finoman, úgy hogy alányúlok, kiemelem, leveleit gyöngéden lehámozom, majd finoman a szűzi szirmokat letördelem.

Egy nem túl magas széles fazékba vizet forralok. Mikor a víz felforrt, rózsáimat a vízbe helyezem és a tüzet a víz alatt kioltom. A vízbe rózsáim mellé egy félbe vágott hagymát és egy fej félbevágott fokhagymát teszek, szerecsendiót, sót és egész borsot ezután lefödöm.Míg a fazékban a fedő alatt izzadnak rózsáim, egy lábosba vajat olvasztok és a vajban apróra vágott hagymát párolok, majd hozzá adom a rizst, iszom egy kortyot a konyakból, a maradékot ráöntöm a rizsre sót szórok bele és  jól elkeverem. Mikor a rizs megitta a konyakot, felöntöm annyi borral, hogy ellepje (chardonnay az igazi.) Míg a rizs fő, óvatosan a félpuhára párolódott karfiolokat egyenként, vigyázva, hogy a rózsák egybe maradjanak, egy tálcára helyezem.

Mikor a rizs félkész, eloltom a lábos alatt a tüzet, és még fedő alatt tartom egy pohár bornyi időre. Míg a bort iszogatom, előveszek egy cseréptálat, az alját kivajazom és jöhet a fő attrakció.

A karfiolrózsákkal kirakom a tál alját, sót, frissen darált borsot szórok rá és egy kis prézlit, majd az egészet lazán, épp, hogy a réseket kitöltse, hozzáadom a rizst, majd e gyönyörű ágyat beborítom tejföllel, megszórom pirospaprikával, egy kis szárított darált medvegombával és megiszom egy pohár bort.Hogy ezt a műveletet hányszor végezzük el, bor, ember és tálfüggő.Mikor a rendek elkészültek, e gyönyörű költeményt az előre hevített sütőbe teszem harminc percre.Tálalásnál egy kis parmezánt szórok a tetejére. Jó étvágyat.

Ui. Rögtön itt ajánlom Novák Eszter lecsóját http://www.kulturpart.hu/uzenet_a_foldrol/4998/angyal_vagy_ordog_avagy_a_nagy_lecsoparadoxon

 

A barátságról

 2010.09.14. 21:52

„Goethe mondja, hogy nem elég, ha az ember barátjáért életét hajlandó feláldozni – meggyőződését is meg kell tagadni érte.”

Hamvas Béla így ír a barátságról:

A barátság az egzisztencián nő és van és él és múlik. A barátság köre nem az életé, hanem a lété. A baráti kézfogás a magasabb világban való találkozás jele ... A barátságnak három kizáró oka van: a hiúság, a gőg és az irónia.

Nos drága barátom, te ki a Csíki-havasok közé beékelődő Csíki-medence középső részén az Olt folyó teraszain és a Somlyó-patak kavicsos hordalékkúpjainak a peremén, jöttél a világra, mely város  Szereda és Martonfalvából alakult,  illenék megállnod egy pillanatra, és elgondolkodnod az utóbbi évek történésein.

Nem ártana, ha vállad fölött visszatekintenél az elmúlt időkre, mert akkor talán meglátnád azt, amit most nem látsz, mert elborítja szemedet az önzés homálya.

Ha tiszta tekintettel néznél körbe, látnád, hogy emberek, kik naponta szembemosolyognak veled, tehetségtelenségükben aljas terveket szövögetnek saját boldogulásuk érdekében, feledve azt, hogy az élet társasjáték.

Ha leráznád szemedről az elégedetlenség az irigység és a düh fátyolát, (bárki mondja ne hidd el, a Visine erre nem jó) észrevennéd, hogy egy présházba vagy bejáratos, hol a gerincek roppannak, idegszálak szakadnak, szemek vakulnak.

Ha fűfüggöny burkodból kilépnél, megszűnne lelkedben a félelem, a szorongás, a depresszió, az ingerültség, a zavartság, a pánik, az érzékcsalódás, a tájékozódási zavar, a paranoid téveszmék, a mentális zavar.

Ha fűfüggöny burkodból mögül kitekintenél, meglátnád azt a vegykonyhát is, ahol emberek agyát lúgozzák ki, hogy elfeledjék ami volt, hogy arra se emlékezzenek ami van, és ne tudjanak beleszólni abba , hogy mi lesz.

Ha fülelnél, és nem lapulnál, sokkmindent látnál és hallanál, ami nem úgy van, ahogy most hallod és látod.

Valahol hallottam, hogy a barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássuk egymásnak, hogy a barátság oka egyedül a barátság maga. Talán, közhelyes de én hiszek ezekben a mondatokban. Ahogy hittem abban is, hogy a barátnak kötelessége, hogy a tivornyák utáni hányásból kihalássza a barátját.

Én még emlékszem arra mikor, egy hatalmas házban laktál, és Erdély legnagyobb főgecijének dolgoztál, ki emberek életét tette tönkre. Ez volt az az idő, amikor nem volt szükséged a barátaidra és elhitetted magaddal, hogy jól érzed magad a főgecivel és a bandájával, mert dőlt a lé és sok volt a pálinka.

Emlékszem meglátogattalak. Halat ettünk. Nagyon hideg volt! Vacsora alatt az okozott örömet neked, hogy percenként megalázhatsz és sértegethetsz. De nem kellet sokáig tűrnöm, mert hamar kómába estél. (Annak ellenére, hogy sokat ittál, sose bírtad. Mindig kiütötted magad.)

A sértegetések és alázások ellenére nem hagytalak magadra, éveken keresztül látogattalak,(te egyszer sem) mert láttam, hogy szenvedsz, és segítségre van szükséged. Láttam, hogy az egyetlen kapaszkodó én vagyok, hogy én lehetek az, aki alkoholizmusodból kigyógyít, hogy én lehetek az, aki a magad által teremtett hazugságvilágból kirángathat.

Jól láttam! Hosszú évekig tartó alkoholmámorodból, egy pillanatig kijózanodva, gyalog vágtál neki az útnak(nem csillag ösvényen), dalos madárkáddal, kinek zengő hangja az égig csengett. Nekivágtál a semminek, pénz nélkül, hogy majd nagyon sok pénzt verj el, magad mögött hagyva, a 46°21’ északi szélességet, és 25°48’ keleti hosszúságot, borvizet, rothadó gyümölcsöket, turulmadaras eszméket, fenyőerdőket, anyádat, apádat, rokonaidat, ismerőseidet, a főgecit, és váratlanul, bejelentés nélkül, megérkeztél a Fundoklia völgybe.

A találkozás ünnepe után, a töménytelen mennyiségű alkoholtól megrészegülve, majd kijózanodva, kiderült: a barátod nem én vagyok.

Én hiába vagyok a barátod, mert nekem a barátod sem a barátom.

Kalliklész azt mondja:

Egy férfihoz nem illik a más jogtalan cselekedeteit eltűrni, ez csak a rabszolgának való, akinek jobb meghalni, mint élni, mert ha igazságtalanul megtámadják, s lábbal tiporják, nem tud segíteni sem magán, sem máson, aki a szívéhez közel áll.

 

 

A SZÍNÉSZNŐ ÉS A KÖZÉLET

 2010.09.10. 21:30

 


 

2010. szeptember 8-án, szerdán este 7 órától a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében kerül sor az ERDŐS IRMA ÖSZTÖNDÍJ ÉS EMLÉKGYŰRŰ díjátadó ünnepségére.




Gáspárik Attila így ír a díjról blogjában:

Próbáltam megkeresni a díj leírását, szabályzatát, kurátorait... A színház honlapja alapján tart a nyári szünet. Információ egy szál se. Jó is az. Közben meg a Zújság beszámol, hogy húj de rutyutyu Erdős Irma díj. Hát igen emlékszünk rá, ő volt Hajdú Győző első felesége. Korántsem dicsőséges cselekedeteit a diktatúrából, az 1956-os állásfoglalását a díj nem feledteti. Ki nem beszélt múltunk, meg nem tárgyalt emlékeink sokak számára olyan tüske ami folyamatos gyulladást okoz. Nincs az a pénz, az a gyűrű, az a glancos díszműsor ami feledtetni tudja...

Az erdélyi színészkirály Lohinszky Lóránt ezt nyilatkozta Erdősről:

Másodéves volt Kolozsváron, amikor Kovács elhozta Vásárhelyre a Sirály Nyina szerepére. Együtt játszottuk Csehovot, és amikor a fõiskola után Marosvásárhelyre került, én lettem az osztályellenség, õ pedig a rendszer színésznõje. Nagyon jóban volt Kovács Györggyel, és ez adott egy „ki vagyok én”-t neki. Amikor az Ingyenélõkben játszott, a kulisszák mögött elment mellettem, és a térdemmel fenéken billentettem. „Kikérem magamnak!” kiabálta, és ez annyiba is maradt. Késõbb megint az én hülyeségem miatt – mert elõbb járt a szám, utána gondolkodtam – történt valami. Amikor 56-ban kitört a forradalom, a fõiskolán is futkostak jobbra-balra, jöttek a minisztériumból a rendelkezések, hogy a diákoknak fel kell emelni az ösztöndíjukat, a konyhán a koszt jobb legyen. Én meg nagy röhögve megyek be a titkárságra: na, mi van, be vagytok tojva, ti, kommunisták? Nem vettem észre, hogy Erdõs Irma ott állt, a kályhát támogatva. A történetet azért merem elmondani nyilvánosan, mert Kovács György szólt nekem, hogy Erdõs feljelentett. Marosvásárhelyen abban az idõben minden pártvezér magyar volt, engem kedveltek, mint színészt. Végül az ügynek nem lett következménye. Kovács György nagyon kiállt mellettem, és hálás kell legyek – így utólag is – a sorsnak, és ezeknek az embereknek, mert sokkal kisebb dolgokért kaptak egyesek öt-hat, vagy akár tíz évet.

A Marosvásárhelyi Székely Színház egykori ünnepelt színésznője: ERDŐS IRMA emlékére férje, a Svédországban élő dr. Bartha István mérnök, ÖSZTÖNDÍJAT alapított, mellyel pályájuk kezdetén lévő, sikereket felmutató ifjú színészeket kíván támogatni, az EMLÉKGYŰRŰT pedig a művésznő valamelyik kedves pályatársa vagy volt tanítványa, híve kapja. A díjjal járó Erdős Irma-plakettet Hunyadi László szobrászművész készítette.
A díjátadó ünnepség keretében a Tompa Miklós Társulat tagjai versműsort mutatnak be.
A rendezvényre szimbolikus árú, azaz 1 lejes jegyek érvényesek.

A nagy vitát kavart ügy középpontjában Erdős Irma színésznő és Hajdú Győzőné Erdős Irma feleség áll. Mennyire választható el a magánélet a közszerepléstől? Szakma és Erkölcs milyen mértékben tud kart karba öltve haladni. Számonkérhető-e a Tehetségen a Gondolat, és viszont? Politikai-ideológiai állásfoglalás-e egy fiatal pályakezdő részéről, ha elfogadja egy magánember támogatását? A kortársak számára nyilván nehezen szétválasztható a Színésznő és az Ember, de számonkérhető-e ez egy huszonéves tehetségen?

Ami azt illeti, a lehetséges díjazottak rátermettségéről eddig keveset lehetett hallani. Ahogy arról is, kik, mi alapján ítélik oda az ösztöndíjat. Ez legfeljebb szakmai vitára adhat majd okot.

A vélhetően még nagyobb port kavaró ügy az Emlékgyűrű átadásából, átvételéből pattanhat ki.

 

                                                      Szántó Péter - Kátai István

 

 

 

 

Fejlövéssel kivégeztek! (2)

 2010.09.04. 01:22


Nemsokára fiam születik. Liliomi magaslatból szemlélem az eseményeket.
Ezredesem nem bírja elviselni, hogy a halottak felett nincs hatalma. Mivel ebbe nem tud belenyugodni, keresi velem a kapcsolatot, kódolt üzeneteket, parancsokat küld felém.  Én meghallgatom, meg hallgatok.
Halottként megtanultam hallgatni. Már nem hősködöm, nem hőbörgök. Hallgatok és mosolygok, néha hangosan nevetek. Nevetni jó. Még akkor is, ha egy kicsit fáj.
Az élők azt mondják, a halottnak semmi se fáj! Ez nem igaz! Mikor nagyobb lépésre szánom el magam, na olyankor még nagyot sajdul a fejsebem.

Drága Ezredes Elvtárs! Ébresztő! Szabadság van, béke van!
Tudom nehezen megy, „a régi beidegződések”! A múlt rendszer rá telepedett rémképeivel az agyára, tudom túl sok ülepet kellett fényesre nyalni. Örülhet, fellélegzhet, vége a megpróbáltatásoknak! Nem kell többé fuldokolni. Az ülepnyalatók eltűntek, sajnos így a hála is elmarad, az ülepnyalók hatalma pedig megsemmisült.
 

Drága Ezredes Elvtárs, hiába nyökög, hiába dohog, hiába pöszög nem hat meg.
Vésse az agyába, azt írok, amit akarok, és ha úgy szottyan kedvem, kiállok a térre, és ott kürtölöm szerte a világnak, hogy: utálom az uniformizált világot, az ülepnyaló, félművelt, degenerált - harcteret terepasztalon se látott – kedélyesen aranyoskodó, bagoly arcú ezredeseket.
Ezredes Elvtárs, lejárt az - az idő mikor aktába írják, hogy miről álmodoztam, és mit telefonoztam (szeretlek J.A).
Minden egyes leírt szavamat vállalom Isten és ember előtt, még a kartotékot sem kell előkotorni mi jogomat sértené!
Ezredes Elvtárs! Lehetőség van a viszont válaszra, vége az egyirányú, zsákutcába futott zavaros beszélgetéseknek, vége a behódolásnak, bólogatásnak, vége annak, hogy letűnt korok ezredesei teremtsenek trendet ("Óh, én nem így képzeltem el a rendet").

Én még emlékszem arra az időre ezredes úr, mikor kertemben, hol a szabadság lakott, „égetett húst kért”. Én leküzdve undoromat, Önnek elszenesítettem, az Ön tiszteletére az aznap levágott zsenge bárányt, mert Ön kijelentette, hogy a hús így a legjobb. (utálom a pancserokat)
Emlékszem még arra is, hogy két pofára vedeltük a jó bort, egy másik világban, a kertemben, hol a béke és a szabadság honolt.
Akkor nem gondoltam, hogy az Ön mosolya, a gyilkos mosolya!

Kertemet elhagyva, hol a béke és a szabadság honolt, belépve az ön kertjébe, egy másik világba, nem gondoltam, hogy lélek fosztott, kitaszított és megalázott leszek.
Nem tudtam, hogy az ön kertje aljas taktikák és praktikák színhelye, ahol mindenki a túlélésre játszik.
Nem tudtam, hogy az ön kertjében, kínzások és kivégzések tanúja leszek, nem tudtam, hogy majd én is fejlövéssel kivégeztetek.

Ezek után mit vár Ezredes Elvtárs, hogy golyóval a fejemben, fogjam be a pofámat, mert az Ezredes Úr Elvtársi kedve úgy kívánja?
Nem fogom be! N-e-m- f - o- g- o- m- b -e!

Olvasás után, ezt a dalt ajánlom:

http://www.youtube.com/watch?v=pcrnhnZFqjs



Napi csemege

 2010.09.01. 11:27


 Egységes magyarság

 

A magyarság mindig szerencsésen és termékenyen tudta egyeztetni az autonómiát és a centralizmust, ősi életformájának hagyományaképpen, mely erős központi uralom keretében fejlett egyéni kezdeményezést és felelősségvállalást követelt. A territoriálizmusnak nálunk nem volt talaja, a nemzet mindig erőteljesen érezte mind a maga, mind az ország egységét. Még akkor is, amikor kényszerítő körülmények a valóságban határokat metszettek testébe. Sehol sem alakult ki a regionalizmus szándéka, a széttagoltság akarása. Az országrészek fiai mindenütt a teljes, egész, tagolatlan magyarságnak érezték magukat.

 

Ez a lényeges mozzanata a kényszerült magyar regionalizmusnak. Amikor nem volt látható központja az országnak és a szellemi magyarság irányító gyermekei szétszórva éltek vidéki gócpontokban, egyikük sem akart külön regionális szellemet kialakítani és fenntartani, - ami ilyen vonás volt, azt járulékos, másodlagos, véletlen jelenségnek tartották és nem szellemi alkatuk lényegének s alapjának, - hanem mind az egyetemes magyarságot, a minden tájra érvényes magyar formát akarták kifejteni és kifejezni s általánossá tenni, bárhol is laktak és működtek, akár Pesten, akár Debrecenben, akár Nagyszombatban, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Széphalmon, Sümegen, Pusztakovácsiban, vagy akár Bécsben vagy Rodostóban. Amikor még nem is volt "centralizálva" a magyar szellemi élet, már akkor is volt egy centrális uralkodó elve: az egység lebírhatatlan ősi hagyománya.

 

Mindenki azon mérte mind a maga, mind a más értékét, amennyit ebben az egységben jelentett, nem azon, mennyi "regionálizmus" volt benne. A nemzet jobbjainak színvonalát ez jelentette, s ez a színvonal olyan volt, mint a térképnek egy olyan szintvonala, mely az ország határán vonul végig, azt egybetartja és fölébe emelkedik a belső tagoltságnak. Amikor aztán ennek az egységnek a földrajzi központja is kialakult, mindenki "budapesti" író, tudós, művész lett, aki e színvonalig ért, bárhol élt is.

 

De mi volt a "budapestiség", ha nem ez az országos egység színvonala, mikor a "budapestiek" szinte kivétel nélkül mind "vidékiek", szülőhelyüket, neveltetésük helyét tekintve? Tehát "regionalizmus"-t hoztak magukkal. Viszont a jobbak vidéken is a "budapestiséget"jelentették. Azaz az egyetemesen érvényes magyarságot, melyben a táji differenciáltság - helyesebben a történetileg kialakult helyi kultúrális változatok - csak szín, de nem az alapforma, még kevésbé a lényeg. Erre a differenciáltságra, az egyéni színekre persze szükség van.

 

Erre is megvolt mindig a hajlam az egység mellett az ősi autonómista magyar szellemben. Ezt a belátást erősíti a legutóbbi húsz év kényszerű regionalizmusa is. A jobbak ezalatt is itthon voltak a változatlanul magyar centrumot jelentő Budapesten, egyéni színeikkel, de otthon is ezt az egyetemes magyarságot képviselték. Ebből csak az maradt ki, aki nem érte el ezt az egyetemes színvonalat. Nyilván így lesz ezután is. Úgyhogy amikor a tényleges, a szó valódi, szükebb értelmében vett regionalizmusra gondolunk, felvetődik a kérdés bennünk, ne inkább provincializmust értsünk-e rajta?

 

Joó Tibor

 
Ezredesem aranyos mosollyal figyelmeztetett hogy életveszélyben vagyok és sokszor győzködött: „kitartás lesz ez jobb nem kell mindent mellre szívni én is sokat szívtam míg idáig jutottam míg ezredes lettem nem ment egyből ahogy te azt elképzeled mert nagy utat kellett bejárnom hogy idáig jussak voltam óvodás üvegvisszaváltó közértben kiszolgáló talpnyaló árokban kúszó önkritikát gyakorló voltam elvtárs voltam úr voltam kommunista voltam kapitalista gurítottam a négyszöget taszítottam a gömbölyűt a szerelem az elkerült mert nem engedtem a kísértésnek a fertőnek és lettem aki vagyok nem a saját hanem a mások akaratából de nem bánom mert ezredesnek lenni nagyszerű dolog.
Ja te nem is voltál katona és már nem is leszel ezredes pláne nem izé hogy mondjam neked mert a művészek bárgyú lelkek érzékenyek fellengzősek hiszékenyek ábrándozók ábrázolók és te sem vagy különb teátrális vagy és indulatos.
 Ja az adófizetők pénzét ne búsuld azzal neked dolgod nincs én felelek mindenért én megyek kivégzőosztag elé ha valami hibázik nem te művészkém hogy is mondjam izé érted hogy a dolgok tőlem függnek te mehetsz ahova akarsz ordíthatod bele a nagyvilágba hogy izé hogy mi fáj mert te csak egy színészkatona vagy egy katonaszínészecske aki azt sem tudja mi a jobb és mi a bal egy jött ment szerencsétlen aki elhagyta a hazáját és én befogadtalak kiemeltelek a sárból magam mellé vettelek lehetőséget adtam neked és a hozzád hasonló szánalmas hazaárulóknak és te azzal hálálod meg hogy követelőzöl. Színházat akarsz pedig ezerszer elmondtam hogy izé ez itt nem színház hanem egy katonai övezet ahol tilos fényképezni ahol szigorú írott és íratlan szabályok vannak amiket hosszú gyötrelmes éjszakákon írtam hogy rend és fegyelem legyen ezen az istenverte helyen. Sok évembe került még kijártam a kultúrák iskoláját ahol megtanultam azt hogy az ilyen művészkékkel amilyen te is vagy hogyan kell bánni ezért vésd az agyadba én vagyok itt az aki megmondja hogy mi van hogy mi lesz és miegymás hogy izé nem érdekel ki mit mond mert a tatákból elegem van már nagy fiú vagyok én vagyok az ezredes az én általam hozott törvények az érvényesek melyeket hű támogatómmal az alezredes asszonnyal alkottam.
Az alezredes asszony is művész volt valamikor pomponos lány a gimnáziumban majd tánciskolát nyitott de most már belátta hogy sem az alkata sem a tömege nem teszi alkalmassá arra hogy könnyed táncot lejtsen a rivaldafényben de még álmodik róla ezért ő  csak alezredes marad mert az álmok veszélyesek a rendszerre de Ő nagy segítségemre van abban hogy irtsuk a művészetet és büntessük az álmodozókat mindent megtesz annak érdekében hogy közös erővel bebizonyítsuk hogy ez a hely nem színház és elmondtam azt is ezerszer hogy te és a csapatod a kultúra katonái napszámosai vagytok és nekem ne panaszkodj hogy tankok és dübörgő harci gép bemutatókon kell kiénekeld a magas Cét mert nem érdekel.

Jegyezd meg én a többi ezredessel nagyon jó viszonyban vagyok és hiába panaszkodsz nekik mert annyi mintha nem is panaszkodnál sőt talán egy kicsit rosszabb és jól jegyezd meg addig táncolsz míg én fütyülök és mikor már nem fütyülök akkor is táncolsz mert neked bírnod kell ha nem akarsz meghalni édes fiam és jól jegyezd meg te nem mondhatsz meg senkinek semmit főleg azt nem kürtölheted világgá hogy bomlik a rend és hogy belülről rothad kifelé a rendszer mert ezt már mindenki tudja hogy kívülről csak a sajt penészedik aki meg nem az hűje te pedig szépen lenyugszol és tovább énekelsz és örömtáncot jársz a tankok között megpróbálsz jó pofát vágni a füstös kocsmákban a klubokban télben nyárban hóban fagyban a csapatoddal együtt és az ezredes barátaimnak mosolyogva utálatodat leküzdve énekeled a gyönyörű dalokat a nyugdíjas katonáknak és feleségeiknek hadirokkantaknak és özvegyeknek lelkesen szavald a szomorú költeményeket mert ők sokat szenvedtek és harcoltak ezért az országért habár fegyvert sosem fogtak de sokat háborúztak különböző rendszereket kiszolgáltak fogaikat összeszorították és tűrtek hogy életben maradhassanak és hatalmas nyugdíjat kaphassanak hogy most kitüntessenek téged azzal hogy szavalhass énekelhess táncolhass nekik még akkor is ha az orrod alá füstölnek és elégedetlenek és azt akarják hogy hajnalig kenternálj mert neked kuss van édes fiam te eladtad a lelked és közöd nincs hogy mire költjük az adófizetők pénzét, hangosan mondom hogy jó értsd színházra biztos nem”!

Ezredesem mély levegőt vett pálinkával kínált szivarra gyújtott füstjét élvezettel a pofámba fújta majd folytatta: „édes fiam kitüntettelek kitüntettettelek növeltem a fizetésedet tenyeremen hordtalak bemutattalak köreimnek élvezted a bizalmamat és a pálinkámat elfogadtattalak ami nem volt könnyű mert állandóan színházat akarsz és a barátaim előtt is a színházról beszélsz pedig ezerszer elmondtam hogy ez a mi köreinkben főbenjáró bűn de te képtelen vagy felfogni hogy mi csak szórakozni akarunk hogy művészetről hallani sem izé és neked az a dogod hogy ne művészkedj hanem arra törekedj ezerrel ami egyébként is a kötelességed hogy kövess el mindent annak érdekében hogy én és a bajtársaim jól szórakozzanak mert ha öröm van és vidámság köreinkben én hálás leszek nem mondom el senkinek hogy színházat akarsz csinálni egy súlyosan katonai övezetben amiért nagyon jól tudod hogy golyó általi halál jár amit eddig megúsztál mert tartottam érted a hátam de ennek mától vége. Hogyismondjam izé tudom te meg vagy győződve hogy egy hűje vagyok azt hiszed nem értek a művészethez pedig tévedsz már gyerekkorom óta verseket írok voltam amatőr színjátszó várvédő katona egy történelmi drámában de rájöttem hogy a hazát védeni sokkal fontosabb feladat hogy katonaként jobban meg tudom védeni hazámat az álmodozó színházcsinálóktól akik veled együtt a tévében sírnak, hogy nincs pénz a kultúrára közben rosszabbnál rosszabb előadásokat csinálnak amire azt mondják hogy modern de én ezeket meg se nézem mert nem akarom hogy elbaszott zsenik előadásai megfertőzzék az agyamat és elvegyék a figyelmemet a lényegről.
Édes fiam adok neked még utoljára egy jó tanácsot mert fiamként szeretlek szállj magadba és kérjél bocsánatot tőlem gaztetteidért és holnapra írj egy tanulmányt arról hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben lehetetlen színházat csinálni és nem is érdemes és ha jól viselkedsz még sokra viheted mellettem az biztos hogy ezredes nem lehetsz mert ahhoz egyszer katonának kell lenni és te alkalmatlan vagy rá de mellettem mindig meg lesz a helyed de mint mondottam csak akkor ha jól viselkedel és nem akarsz színházat és nem mondogatod részegen lepattant kocsmákban hogy színház az egész …

Édes fiam én tudom hogy van megbocsátás és én meg is bocsátok ha leírod ezerszer
Nem akarok színházat Nem akarok színházat Nem akarok színházat Nem akarok színházat nem akarok …"
 


 

Botond elhajította dolabrumát

 2010.08.25. 12:39


Rettentően bosszant az a tény mikor valaki felelőtlenül, saját bőrét mentve, egzisztenciális létét fenntartva az erkölcsi normák hátbavágásával,mások eltaposásával vállal el egy munkát.

Botond sepsiszentgyörgyi ("Kis székely gyerek,füle se látszik süvegtől, subától,
pirulva, boldog arccal ténfereg") gyűlöletet szítva maga körül távozott városkájából, felutazott szerencsét próbálni Budapestre, de a jószerencse elkerülte.

Ekkor találkozott velem, egy vendéglő teraszán, ahol elsírta panaszát és segítséget kért! Segítettem. Közbenjárásomra fölvételt nyert jó Botondunk a színházhoz, megmenekülve az éhenhalástól.

Hálája jeléül, hogy felvételt nyert a színházba és  egy egészen magas fizetést, az elmúlt nyolc évben többször feljelentett feletteseimnek, aljas hazug pletykákat terjesztett rólam és a családomról, elfelejtve múltat, jelent, s jövendőt.

Kiebrudalásom a Honvéd Együttesből egyrészt köszönhető a vezetésnek, Botondnak, másrészt azoknak az Erdélyből "ideköltözött" kollégáimnak, állítólag barátaimnak, akik az asszimiláció prése alatt gerincferdülést kaptak.

Ezek a gerincproblémás emberek, szótlanul tűrték, hogy kihúzzák alóluk a talajt, mindenféle fondorlattal. Na persze ehhez kellett az  erdélyi ember Budapesten magatartás melynek megnyilvánulási formái, a gyűlölködés, az irigykedés és a "hogyan mondjunk minél rosszabbat a másikról, annak reményében, hogy nekem jobb legyen".

A legnagyobb betege a budapesti létnek Botond, aki dolabrumával, a hátbatámadás nagy mesterévé lett e kies hazában.

Kedves Botond, további sok Sikert!

 

 


 

Asszimilációs Problémák

 2010.08.24. 13:16

István Kátai A nap kérdései?
Kedves Győry András! Mi volt a fő motiváció számodra hogy részt vettél, a Honvéd Színház társulatának a megszüntetésében, és elvállaltad egy kivéreztetett társulat megmaradt tagjainak a vezetését.
Kedves András! Számodra mit jelentenek ezek a szavak: moralitás, erkölcs.

Igéret szép szó....

 2010.08.24. 13:12

A Honvéd Művészegyüttesnél járt a vezérkari főnök

2010.03.16. 15:17 / Kánya Andrea
 
   
 
Tömböl László mk. vezérezredes, a HM Honvéd Vezérkar főnöke tett látogatást kedd délután a Honvéd Művészegyüttesnél, megtekintette a Honvéd Táncszínház, a Zenekar, valamint a Férfikar próbáit is. A vezérkari főnök további támogatásáról biztosította a Művészegyüttest.

A Harangozó Gyula-díjas koreográfus, Zsuráfszky Zoltán vezette próbán Katona Károly mk. dandártábornok, a Honvédelmi Minisztérium Személyzeti Főosztály főosztályvezetője, valamint Aranyos Károly nyá. ezredes, a Honvéd Együttes ügyvezető igazgatója is részt vett.

A próbán az együttes tagjai többek között A Tenkes kapitánya című darab előadását is gyakorolták, melynek egyik szünetében Tömböl László méltatta a művészegyüttest; a Művészetek Palotájában látott Egri csillagok című előadást emelte ki, majd hozzátette: reméli, hogy a tárca és a Művészegyüttes kapcsolata hosszú életű lesz. 

A vezérkari főnök ezután a Honvéd Férfikar próbáját látogatta meg, ahol Aranyos Károly megköszönte a Vezérezredes segítségét és kitartó támogatását. A március 1-től posztját ellátó új művészeti vezető és karnagy, Strausz Kálmán itt elmondta: tervei szerint a Honvéd Férfikórus két irányba halad tovább a jövőben. „Fontosnak tartom a komolyzenei részvételt, a másik nagy álmom pedig az, hogy egy monográfiában össze tudjuk gyűjteni a honvédelemmel, katonaélettel kapcsolatos dalokat”, mondta Strausz Kálmán, aki hozzátette: a tervek harmadik pillére a kortárs zeneszerzőkkel való összefogás és együttműködés. A konkrét tervekről a művészeti vezető azt mondta: a számos koncert megrendezése mellett tervezik Liszt-művek feldolgozását a Liszt-év tiszteletére, valamint Bartók Béla művei is repertoárjukban szerepelnek majd. 

Tömböl László további támogatásáról biztosította az együttest.

 

 

http://www.honvedelem.hu/cikk/3/18914/tombol_laszlo_honved_muveszegyuttes.html

Kátai István a bűnbak?

 2010.07.21. 22:45

Kátai István a bűnbak?

Tovább gyűrűzik a színház-botrány

Hozzászólások száma (a cikk alján): 1
A Tamási Áron Színház igazgatói széke körül kialakult botrányban Kátai István, az immár 8 éve Magyarországon élő színművész neve is felmerült, mint „az RMDSZ által hazacsábítandó igazgatójelölt“. Az érintett sajnálatosnak tartja, hogy a nevével a megkérdezése nélkül élt vissza egy másik napilap.

Kátai István figyelmét a családja hívta fel a szombaton megjelent cikkre.

– A szakmai kritikákhoz már hozzászoktam. Ennél sajnálatosabb viszont, hogy ezúttal alaptalan, hamis dolgokat írtak le anélkül, hogy megkérdeztek volna engem – fogalmazta meg ellenvetését Kátai. – A cikk szerzője pedig, aki nevemmel zsonglőrködött, többszöri próbálkozásaim ellenére sem válaszolt telefonhívásaimra.

Kátait a sepsiszentgyörgyi társulat egyik színművésze már április 9-én levélben értesítette a pletykáról, de akkor nem vette komolyan az egészet.

„Itt, a színházban erősen rossz a hangulat, és Bocsárdi mandátuma is lejáróban, aki sikeresen magára haragította az egész sepsiszentgyörgyi tanácsot… egyre többen azt rebesgetik, hogy te leszel a következő színházigazgató (…) jelzem, én személyesen nem bánnám, sőt biztatlak is (…) gyere, versenyvizsgázz” – állt az áprilisi levélben.

Az erre írott válaszból egyértelműen kiderül: Kátainak nem állt szándékában megpályázni az állást. A színművész kifejtette, nem óhajt becsületsértés miatt csatározni a „ravaszul megírt cikk kapcsán”, csupán az újságírói etika elleni vétségként könyveli el az esetet, mely mind a napilapot, mind a cikk íróját jellemzi.

Életérzés

 2010.07.20. 16:53